Mesélek Nektek egy napról, tíz és fél óráról. Meseszirmokat dobok a szélbe, Rajtatok múlik, melyikért nyújtjátok ki a kezeteket.
I. szirom
Nem képtelen ötlet, hogy nekünk – magyaroknak – évről évre gyűlést kell tartanunk valahol a pusztában, minden évben három napon, hogy emlékeztessük magunkat: kik vagyunk, honnan jöttünk, merre tartunk? Ha nem találkozhatnánk néha magunkkal, akkor szétszélednénk a világban, és elhinnénk, hogy a finnugor majomtól származunk? Nem keserű szégyen, hogy a magyaroknak a mai Magyarországon a pusztában kell összegyűlni hagyományt ápolni, országos gyűlést tartani? Nem kínos, hogy ahol a valódi Magyarok Országos Gyűlése kellene legyen, ott még mindig kufároknak áll a zászló; ott még mindig tilos beszélni múltunkról, hittel és büszkeséggel vállalt feladatunkról, kötelességünkről? Naiv kérdés, hogy a magyarok országos gyűlése miért nem a Magyar Országgyűlésben van, és miért nem lehet ez a három nap pusztán kulturális összejövetel némi hagyományőrző mellékízzel, népi kézműves vásárral kiegészítve? Miért kell úgy éreznünk, hogy ez a három pusztai nap sokkal többről szól nekünk, sokkal többet jelent ennél? Miért, hogy ennyire örülünk annak, ha hasonló gondolkodású emberekkel együtt szívhatjuk a port?
Miért jó egymás kezét fogva, szótlanul kószálni a sokadalomban és csak jelen lenni a benyomásoknak? Miért jó őrizetlenül hagyhatni a hátizsákot, amíg iszunk a kútból, tudva, hogy senki nem nyúl hozzá? Miért lehet ohne zsenír szóba ereszkedni bárkivel, akkor is, ha nem vásárolunk tőle, akkor is, ha csak egymás mellé kerültünk a földön ülve? Mi van akkor, mi van ott, amit máskor, máshol hiába keresünk?
Amikor azt mondom: „mi”, vagy „magunkfajta”, akkor nem rasszra, népre, földrajzra gondolok. Hanem érzetekre, gondolkodásmódra és értékrendre. Értékre, Rendre.
Nem tudom, mi történne, ha Magyarországon csak a bő gatya maradna, a karikás ostor és az egyenes derék. Nem tudom, de bizony Úristen, szívesen kipróbálnám!
