„Egy másik tanítványa kérte: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat!” Jézus azonban ezt felelte: „Kövess engem, hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat!” (Mt. 8.22)
Nézetem szerint erősen cinikus hozzáállás ez.
Sokféle magyarázatát olvastam ennek a passzusnak, mindegyik nagyjából arra lyukad ki, hogy Jézus maga az Élet forrása, és aki nem az ő útját járja, eleve halott, hiába mutat biológiai létfunkciókat. Vele kapcsolatban a célszerű magatartás tehát hátrahagyni csapot-papot és azonnali hatállyal a nyomába szegődni.
Személy szerint semmi gondom a cinizmussal úgy általában, ennél a résznél azonban meglehetősen érzéketlennek tűnik így nyilatkozni. Úgy érződik ebből a rövid kiszólásból, hogy Jézus valahol a túlparton hagyta egyébként oly igen fejlett érzékenységét és empátiáját, és úgy szólal meg, mint aki ab ovo feltételezi a többiekről is, hogy túl vannak a megvilágosodás reset-gombján és rajta kívül mindenki másnak is teljesen magától értetődik az anyagi lét illuzórikus mivolta, hovatovább a léleknek a fizikai síkhoz képest történő ki-be mozgása.
Mintha ez a csodálatos Tanító egy ingerült pillanatra megfeledkezett volna arról, hogy éppen az anyag világában, fizikai közegben mozog. Értem én, hogy több megmozdulásával is megcsúfolta a newtoni fizika törvényeit (is), de ez esetben talán kissé elsietetten vetette oda azt a mondatot.
Hiszen az Emberlény, akinek ő utat kíván mutatni, még igencsak foglya az anyag csodálatos formavilágának. Az anyagi szintről nézve az „itt” és az „odaát” más jelentéssel bírnak. Ehhez a zónához tartozik a kötődés, a ragaszkodás, a félelem és veszteség (illúziója), és ezek folyományaképpen maga a gyász folyamata is.
Ha arra szólítjuk fel híveinket, hogy minden fizikai szabályszerűséget felrúgva mozogjanak térben és időben (és lelki folyamataikban), azt kockáztatjuk, hogy valódi megérés és kikristályosodás helyett frusztrációt, hasítást és különféle elfojtásokat kapunk eredményül. Az meg vajon kinek jó?
A félelem, a veszteség és a gyász az anyag formavilágához tartozik, itteni lecke, ezért – tetszik vagy sem – ezen a kásahegyen is át köll rágnia magát a spirituális úton járó embernek.
A válaszom a címben feltett kérdésre az, hogy a megvilágosodáshoz közel járó, az anyag világán túlra látó/érzékelő ember nem gyászol, mert nincs mit. Más variációban: ami halhatatlan, azt minek gyászolni? (Lásd még Richard Bach mondását az édesapja halálakor: „miért siratnék egy levetett kabátot?”) No igen. Amikor látjuk már a lényeget, akkor okafogyottá érlelődik a gyász szomorúsága, a veszteség fájdalma.
Addig azonban klassz dolog engedni, hogy az anyag megsirassa az anyagot.
Mit értek ezen?
Amit siratunk a veszteségkor, általában a szeretett személy fizikai attribútumainak hiánya. Ilyen – tisztán fizikai – hiányolhatóság a hangszín, az ölelés, a fizikai közelség, a személyiség, a nevetés, a közös (fizikai) élmények, a test különböző jellegzetességei (a mosolya a szájsarokban, ahogyan a haját igazította, ahogyan a levest keverte), vagy akár a megálmodott, de meg nem valósított álmok.
Amit siratunk: saját fizikai formánk magára maradása a fizikai síkon. Esetleg fogalmazhatnék úgy is, hogy saját (múlandó) inkarnációs szerepünk sír a másik – örökkévaló – Lélek inkarnációs (tehát véges, tehát múlandó) szerepszemélyisége után.
Ezt azonban végig kell szenvedni, át kell sírni magunkat ezen a folyamaton, különben bennszakad, és egy későbbi – akár totálisan ártalmatlan és nevetségesen primitív – kiváltó inger hatására életünkbe robban és kontrollál(hat)atlanul pusztít. Mert az Anyag mindig követeli a jussát, és ebben a fizikai világban az Anyag mindig meg is kapja a jussát. Ez a matek.
Amikor azt kérem egy (főleg az) anyagi világban (otthonosan) mozgó lénytől, hogy ne gyászoljon, akkor azt kérem a tehéntől, hogy lélegezzen víz alatt.
Az anyagi rendszernek nincsenek arra érzékszervei, hogy átlásson a szitán (jelen esetben a szita a világokat elválasztó fátylat jelenti), így a Lényegiség halhatatlansága felől nem is rendelkezik (emlékezettel biztonságosan előhívható) tapasztalattal. Következésképp az idő és a megélt szomorúság segítségével dolgozza fel a veszteséget; a szenvedés (gyász) tüzében ég ki az a salak esetleg, ami vakká tesz egyébként a finomabb síkok érzékelésére.
Akkor is szükséges ez, ha ésszel már tudjuk hogy ez (ha MINDEN) veszteség csak illúzió, és akkor is, ha ezt SAJÁT halála pillanatában (legkésőbb) maga is tökéletes tisztasággal látja majd mindenki.
A gyásszal való szövetségkötés az egyik legnagyobb dolog, amit magunkért tehetünk, amikor a spirituális úton járunk (amíg még nem vagyunk a végén).
A gyászt – ahogy a haragot és egyéb nehéz érzelmeket – megspórolni akarni hosszabb távon kemény deficitet hoz.
Hogy mi mindenre jó még a gyász és hogy a felszabadult szexualitás hogyan függ össze például a halálla és gyásszal – ezt az október végi elvonuláson mesélem el hosszabban.
A helyek fele még megvan, gyertek, szenteljük a Halálnak ezt a szép őszi hétvégét, hogy utána százszoros életörömmel kezdhessünk újra élni.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
