Vannak napok, amikor két kézzel kapaszkodom abba a hiedelmembe, hogy ti, akiknek írok, szívvel értő figyelemmel olvassátok a dolgaimat. És hogy veletek, akik időről időre figyelmet szenteltek az írásaimnak, van valamiféle etikai minimum, amiben hallgatólagosan egyetérthetünk.
Most erre a minimumra hivatkozom a fenti (költői?) kérdésemmel.
Egy minden szempontból kimerítő hétvége után tegnap az M5-ös autópályán utazunk Budapest felé. Péter vezet, én a jobb 1-en kornyadozom, amikor látjuk, hogy előttünk mindenki vészfékez, a leállósávban a kamionok is, és 1 autóval és 1 kamionnal előttünk épp felszáll valami füstszerű.
Akkor még csak azt gondoltuk, valami rakomány borult az útra. Az első autókból kiszálltak az emberek, hogy segítsenek pakolni (vagy valamit), mi lehúzódtunk és Péter is ment megnézni, mit tehetünk.
Rövidesen kiderült, hogy annyit tehetünk, hogy segítséget hívunk, de addigra már ez is el volt intézve.
Az autóból láttuk, hogy egy bolgár rendszámú kisbusz utasai rohannak vissza a járműhöz, dobálják ki a bőröndöket az aszfaltra, és valahonnan a csomagtér mélyéről előbányásznak egy kb tízcentis flexet, a kesztyűt már futtában veszik fel, aztán egy darabig semmi, majd kicsit később lehorgasztott fejjel szép rendben visszapakolnak mindent.
A szemünk előtt kibomló cselekményből kiviláglik, hogy a legprofibb flex is kevés lett volna, hiszen hiába érkezik meg a mentőhelikopter dicséretesen gyorsan, a szintén hamar odaérő Tűzoltóknak is bő egyórás megfeszített munkájukba kerül, mire a különleges célszerszámaikkal megközelíthetővé tudják szeletelni-bontani a vezetőfülkét, ami (mint kiderült) az ütközés következtében rágyűrődött a bent ülőkre.
A tény, amit először egy fontoskodó sofőr emelt hangú telefonálásából, majd később az internetről tudunk meg: az utasoldalon ülő ember a helyszínen meghalt, a sofőrt életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba.
A teljes útzár szinte percre pontosan kétórás, közben alig hagyjuk el az autónkat (hiszen segíteni nem tudunk, egyéb dolgunk pedig nincs a balesettel).
Mivel majd’ két teljes órát veszteglünk egyhelyben, első sorból nézhetjük végig, ahogy a dugóban rekedt buszok lepukkant utasai fényes bársonyból varrt színes melegítőkben és hozzájuk illő kényelmes strandpapucsban, egyik kezükben cigarettával, másik kezükben élesített mobiltelefonnal, magányosan vagy kisebb csoportokban, arcukon bárgyú (csak egészen halványan szégyenkező, sokkal inkább hiénaszerű) mosollyal, több hullámban közelítik meg a helyszínt és tátják a bamba pofájukat.
Kérhetnék elnézést a (test)szégyenítésért, ítélkezésért. De nem kérek.
Ennyi év önismereti munkával a hátam mögött pontosan tudhatnám, hogy minden okkal történik, és senki nem hagyja el ezt a földi életet egy perccel sem előbb, mint ahogy megírta magának.
Ezzel rendben is vagyok.
A lelkem azért üvölt artikulálatlanul, amit ez az emberszabású, de emberi mivoltát fenntartás nélkül hátrahagyó, más kínján csámcsogó, ostoba, rühes csürhe művelt.
A kiérkező rendőrök távoltartották a videóéhes tébolyultakat a sofőrfülke közvetlen közeléből. De fő feladatuk azért mégis az lehetett, hogy segítsenek a túlélőn. Így tehát az autópálya mellett futó töltésről, a vadkerítés mellől, egész jó kilátás nyílhatott az összetört holttestre, és/vagy magára a katasztrófára. Ezt azért gondolom, mert az autóból remekül ráláttam arra a csoportra, aki felment az említett helyre, ott hugyoztak egy kellemeset, elszívtak néhány cigarettát, miközben fotózták/videózták a mentést. Közben kedélyesen elcsevegtek – az élet dolgairól, gondolom.
Csak néztem a mellettünk elsétáló, vagy sietősen, már szégyentelen-leplezetlen kíváncsi arccal közeledő véglényeket, és szorította a torkomat a sírás.
Mi egy gyönyörű, védett burokban élünk. Ebben a burokban az az észlelésünk, hogy az emberlény változik, hogy lehetséges átformálni a valóságunkat és önálló munkával, jelentős energiát fektetve a folyamatba, de sikeresen változtatni a sorsunkon, világunkon.
És akkor dugóba szorítva végig kell néznem, hogy ezek a lények, ez az ordenáré, tapintatlan, könyörtelen és ostoba csürhe, akik (tetszik vagy sem) embertestvéreim, ugyanolyan fényből és anyagból gyúrt lények mint én, perverz kíváncsisággal türemkednek egyre közelebb ahhoz a helyhez, ahol valaki (ahol közülünk egy) épp az imént lehelte ki a lelkét.
És akkor szembesülnöm kellett a valósággal, hogy ezek a humanoid csúszómászók kúsznak-araszolnak egyre közelebb, hiába küldi őket vissza a rendőr, ők újra és újra megpróbálnak közelférkőzni, mert annyira vonzó a vérszag, annyira delejes VALAKI MÁSNAK a tragédiája, hogy megfeledkezve mindenről, ami szent, ami emberré tesz egy embert, alattomosan és nyáladzó rosszindulattal másznak egyre közelebb, és a keselyűk és hiénák dögszagát húzzák maguk után, de ez nem is igaz, mert a hiéna is és a keselyű is csak táplálkozni megy a döghöz, ők nem gondolnak semmit, nem kíváncsiak, nem rosszindulatúak, nem forog a fejükben az a perverz borzongás, hogy „akár én is lehettem volna”. Nem tudom mihez hasonlítani ezt a söpredéket, mert kifogytam a jelzőkből, nem találok semmit a teremtett világban, ami ennyire ocsmány lenne a maga természetes működésében.
Péter próbál kizökkenteni, és megjegyzi, hogy ha lenne nyilvános akasztás, annak is biztosan rengeteg nézője lenne.
Nem segít.
Mert eddig tényleg, szívből, igazán hittem abban, hogy az emberi faj megváltja önmagát. Az önismeret útján, saját erőből.
És most, hogy ezt közvetlen közelről végignéztem, már nem tudom, mit higgyek.
Volt egy pillanat, az egyik bársonymelegítős, festett hajú, aranytelefonos nő esetében, hogy úgy elszakadt a cérnám, hogy eltöprengtem azon, hogy kiverem a telefonját a kezéből és nekiesek tíz körömmel.
Aztán nagyon keserű lélekkel kinevettem magam, és már arra gondoltam, hogy mindenkihez oda kellene menni egyenként és addig rázni, amíg fel nem ébred ebből a kábulatból. Mert ez kábulat, ugye? Ugye az nem lehet, az egyszerűen nem történhet meg, hogy emberi lények tudatában vannak, hogy ez történik, és akkor is mennek, lépegetnek egyre közelebb?
Nem, még nem láttam ilyet közvetlen közelről.
Hallottam katasztrófa-turizmusról, de az elmém nem engedte be a valóságomba, hogy ez egy valóban létező jelenség.
…
Nem tudom, miért érintett engem ez az élmény ennyire mélyen. Dolgozom vele, rájövök majd.
De addig is: nem lehetne, hogy az emberek (MINDEN ember) elgondolkodjon azon, hogy a halál tényleg szentség? Akár ateista valaki, akár érintett valamilyen spirituális irányzatban… nem lehet, hogy – ha már segíteni nem tudunk – legalább a magunk módján jó utat kívánunk a távozónak és hagyunk neki egy kis teret az ég alatt? Hogy amikor kileheli a lelkét, nem bámulunk közvetlen közelről az arcába?
Lehetne ez amolyan közös minimum az emberszabásúak között? Hogy ha nem azért megyek oda, hogy segítsek, ha nem azért megyek, hogy fogjam a kezét (ha már egyedül hal meg és a családja nem foghatja a kezét), ha már részvéttel és könyörülettel nem tudok közeledni), akkor kurvára távol maradok?
Nem akarom megérteni, mi késztet egy embert arra, hogy közelről akarja látni egy embertársa kínlódását, agóniáját, holttestét. Ki akarom törölni ezt az egészet az elmémből és továbbra is azt akarom hinni, hogy ez a világ remek hely és benne minden ember eredendően jó.
_______
De éppen mert magam választottam az Árnyékmunkát sorsomul, muszáj mégis belemásznom tisztességgel.
Meg akarom érteni, mi késztet egy emberi lényt ilyesmire. Mert sötétségmunkát csinálok magam is.
A DarkFem veleje ez: felfogni a felfoghatatlant, ítéletmentesen közelíteni ahhoz, amire nincsenek szavak.
Ha jól visszagondolok, évtizedek óta nem ébredt bennem ehhez hasonló gyilkos, izzó indulat.
Megmutattam az imént, mennyire be tud húzni engem is egy esemény, mennyire távol vagyok magam is a megvilágosodástól.
Megmutatom most azt is, mit kezdek az élménnyel.
Az első adandó alkalommal lecsendesítem az elmém háborgását, időt szentelek magamnak, és elindulok lefelé és befelé.
Megkeresem ennek az indulatnak a gyökerét a saját tárnáimban, a saját sötétségemben.
Elindulok az Árnyékba, megtalálom és megfejtem, és színtiszta, termékeny erővé változtatom mindazt, amit odalent találok.
Ha másként tennék, nem ülhetnék előttetek hétről hétre a DarkFem Programban.
Azért írtam le ezt a történetet nektek, hogy megmutassam: ezek azok a hétköznapi helyzetek, amikor hasznát vesszük a bátorságunknak az önismereti úton.
Mert akárhány emberbőrbe bújt szörnyeteg jöjjön is szembe, akármilyen felkavaró legyen is egynémely élmény, azért a megoldókulcs mégiscsak, mindig csak belül van.
A lehetőség még mindig adott, a kapu nyitva.
Jössz-e velem?
Pálcák a kézben, áldás az úton.
Szeretettel:
Anikó
