Azt mondják:
„Aki keres, talál”.
Azt mondják:
„Megmondom a titkát édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.”
Azt mondják:
„csak azt veszed észre a másik emberben, csak arra tudsz rezonálni, ami benned is jelen van”.
Íme, kész a csillámpóni-kirakat legmesteribb csapdája.
Mert ezek a mondások úgy igazak, ahogy vannak. Csak épp kényelmes a nagykeresztyéni globálképmutatásban (ismét, folytatólagosan, kínosan) megfeledkezni az érem másik oldaláról. A fele királyságról.
Amikor mindenkiben a jót keresem, és javíthatatlanul jóHISZEMŰ vagyok, mindenkit becsapok. Magamat legfőképp.
Azért, hogy ne kelljen észlelnem a saját magamban lévő sötétséget (a fent említett „fele királyságot”, ugye), vakká teszem magam mások sötétségére is. Hiszen ha észlelem a másik emberben a rosszindulatot, hazugságot, bosszúvágyat, ostobaságot, azzal gyakorlatilag elismerném (a fenti törvényekből egyszerű logikai lépéssel levezethető módon), hogy mindezek bennem is megvannak.
Ezért hát inkább eljátszom a balekot, az átverhetőt, a kihasználhatót. Hiába üvölt a fejemben a vészcsengő, hiába látok át a szitán. Az ár, amit az objektivitás megkövetelne, túl nagy: saját árnyékaimmal kellene szembesülnöm. Őket kellene elfogadnom, vagy legalább befejezni létezésük tagadását.
Játszom egy kicsit ezzel a gondolattal. Mi történne, ha mindenkinél hallgatnék az első benyomásra? Mi történne, ha kétszeresen éber lennék azzal, akiben tisztességtelenséget gyanítok? Mi lenne, ha átlátnék azokon, akik anyagi haszonszerzés reményében hízelegnek/hazudnak?
Mi történne, ha merném úgy látni a többieket, ahogyan vannak, és nem úgy, ahogyan szerintem legjobb potenciáljukban lenniük kellene?
Akkor az történne, hogy lelepleződnék. Mert be kellene ismernem, hogy azért tudom észlelni a hazugságot, sunyítást, árulást, érdekcselekvéseket, mert ezek bennem is ugyanúgy megvannak. Ki kellene lépnem a gáncs nélküli fehér lovag szerepéből és muszáj lenne látnom, hogy én is mindenféleségből gyúrt ember vagyok.
Sokszor esik inkább kézre, hogy vállaljam a jóhiszemű (szerethető) balek szerepét, amivel evidensen együtt jár az erkölcsi győzelem: lehet, hogy anyagi/emberi veszteség ért, de teljesen gyanútlanul sétáltam bele ebbe a csapdába, merthogy az én lelkemben másmilyen dalok vannak, ezért a sötét nótákra süket vagyok.
Látjátok, Többi Ember? Én tiszta vagyok, csak a jót keresem, csak a jót látom, csak arra rezonálok, ezért sebezhető vagyok, de én ezt is vállalom, mert a sebezhetőség adja az erőmet.
Évekig éltem együtt nárcisztikus pszichopatákkal, mérgező kapcsolatról mérgező kapcsolatra ugráltam, mert tisztalelkű empata vagyok, az energiaszipolyok örök áldozata.
Mártír.
…
Nos, lelkem rajta.
Amikor életünk sokadszorra döccen vagy akad el a jóhiszeműség gátjain, esetleg érdemes lehetne érdekes kísérletként kimondani, hogy meztelen a király. Vagy ha egyből nem is kürtöljük világgá, legalább nem tőle fogadni el stílustanácsot.
Hátha azzal, hogy egyre növekvő objektivitást csempészünk életünkbe, extra gyümölcsöket szüretelhetünk mind önismereti téren, mind a társas kapcsolataink vonatkozásában.
Ne higgyétek, teszteljétek!
Pálcák a kézben, áldás az úton.
(Kép forrása: https://spiraldirect.com)
