Oldal kiválasztása

Azt mondják:

„Aki keres, talál”.

Azt mondják:

„Megmondom a titkát édesem a dalnak:

Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.

Mindenik embernek a lelkében dal van

és a saját lelkét hallja minden dalban.

És akinek szép a lelkében az ének,

az hallja a mások énekét is szépnek.”

Azt mondják:

„csak azt veszed észre a másik emberben, csak arra tudsz rezonálni, ami benned is jelen van”.

Íme, kész a csillámpóni-kirakat legmesteribb csapdája.

Mert ezek a mondások úgy igazak, ahogy vannak. Csak épp kényelmes a nagykeresztyéni globálképmutatásban (ismét, folytatólagosan, kínosan) megfeledkezni az érem másik oldaláról. A fele királyságról.

Amikor mindenkiben a jót keresem, és javíthatatlanul jóHISZEMŰ vagyok, mindenkit becsapok. Magamat legfőképp.

Azért, hogy ne kelljen észlelnem a saját magamban lévő sötétséget (a fent említett „fele királyságot”, ugye), vakká teszem magam mások sötétségére is. Hiszen ha észlelem a másik emberben a rosszindulatot, hazugságot, bosszúvágyat, ostobaságot, azzal gyakorlatilag elismerném (a fenti törvényekből egyszerű logikai lépéssel levezethető módon), hogy mindezek bennem is megvannak.

Ezért hát inkább eljátszom a balekot, az átverhetőt, a kihasználhatót. Hiába üvölt a fejemben a vészcsengő, hiába látok át a szitán. Az ár, amit az objektivitás megkövetelne, túl nagy: saját árnyékaimmal kellene szembesülnöm. Őket kellene elfogadnom, vagy legalább befejezni létezésük tagadását.

Játszom egy kicsit ezzel a gondolattal. Mi történne, ha mindenkinél hallgatnék az első benyomásra? Mi történne, ha kétszeresen éber lennék azzal, akiben tisztességtelenséget gyanítok? Mi lenne, ha átlátnék azokon, akik anyagi haszonszerzés reményében hízelegnek/hazudnak?

Mi történne, ha merném úgy látni a többieket, ahogyan vannak, és nem úgy, ahogyan szerintem legjobb potenciáljukban lenniük kellene?

Akkor az történne, hogy lelepleződnék. Mert be kellene ismernem, hogy azért tudom észlelni a hazugságot, sunyítást, árulást, érdekcselekvéseket, mert ezek bennem is ugyanúgy megvannak. Ki kellene lépnem a gáncs nélküli fehér lovag szerepéből és muszáj lenne látnom, hogy én is mindenféleségből gyúrt ember vagyok.

Sokszor esik inkább kézre, hogy vállaljam a jóhiszemű (szerethető) balek szerepét, amivel evidensen együtt jár az erkölcsi győzelem: lehet, hogy anyagi/emberi veszteség ért, de teljesen gyanútlanul sétáltam bele ebbe a csapdába, merthogy az én lelkemben másmilyen dalok vannak, ezért a sötét nótákra süket vagyok.

Látjátok, Többi Ember? Én tiszta vagyok, csak a jót keresem, csak a jót látom, csak arra rezonálok, ezért sebezhető vagyok, de én ezt is vállalom, mert a sebezhetőség adja az erőmet.

Évekig éltem együtt nárcisztikus pszichopatákkal, mérgező kapcsolatról mérgező kapcsolatra ugráltam, mert tisztalelkű empata vagyok, az energiaszipolyok örök áldozata.

Mártír.

…

Nos, lelkem rajta.

Amikor életünk sokadszorra döccen vagy akad el a jóhiszeműség gátjain, esetleg érdemes lehetne érdekes kísérletként kimondani, hogy meztelen a király. Vagy ha egyből nem is kürtöljük világgá, legalább nem tőle fogadni el stílustanácsot.

Hátha azzal, hogy egyre növekvő objektivitást csempészünk életünkbe, extra gyümölcsöket szüretelhetünk mind önismereti téren, mind a társas kapcsolataink vonatkozásában.

Ne higgyétek, teszteljétek!

Pálcák a kézben, áldás az úton.

(Kép forrása: https://spiraldirect.com, művész: Sarah Richter)