Előfordult már Veletek, hogy a száguldó autóból észrevettetek egy méltóságteljes ragadozó madarat? Esetleg épp a jöttötökre bontott szárnyat? Néztetek már méhecskéket, ahogy a forró nyárban fáradhatatlanul dolgoznak? Bámultatok tűzbe hosszú percekig semmiregondolva, babonázottan? Szoktátok olvasni a felhők képeskönyvét? Hallgatjátok néha, ahogy érik a gyümölcs? Megálltok-e olykor, hogy egy lélegzetnyi időre kettesben maradjatok a tavaszillattal? Hagyott-e ki már valaha egy ütemet a szívetek, amikor valaki megérkezett? Ültetek vízparton hálásan a szépségért, a csendért, a békéért?
Amikor egy pillanatra megállunk, és engedjük, hogy a szívünk észrevegye a csodákat… akkor is imádkozunk. Akkor is kommunikálunk az angyalokkal.
Ha angyal lennék, többre becsülném a passzív imádság igazgyöngyeit, mint a nagy gonddal megfogalmazott lárvakönyörgéseket. Ha angyal lennék, éhesen lesném az emberi jelenlétek ritka perceit, tudván: ezekben a pillanatokban átadhatom ajándékaimat, érzékelhetővé válhatok földi testben lévő társaim számára. Ha angyal lennék, sokat sertepertélnék azok körül, akik gyakrabban nyitnak ajtót.
Ha angyal lennék, egy idő után nem pazarolnám az erőimet a sok vakegérre, akik önszántukból, dalolva rohannak a pusztulásba, és még élvezik is. Nem lebzselnék ott, ahol folyton hülyének néznek, mert a bezárt szívek eszméletlen módon rontanák a hatékonysági mutatómat.
Örüljetek, hogy nem vagyok angyal.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
