Kép: alphacoders.com
A meditációra is igaz az „ahány ház, annyi szokás” jelmondata. Egyeseket megijeszt az is, ha néhány másodpercet önmagukkal kell tölteniük, mások naponta órákat szentelnek az elme csendjében való ücsörgésnek. Van persze ebben a témában is arany középút, azonban itt sem objektív mennyiségi mutatóról, sokkal inkább egyéni, belső igényről, lelki alkatról beszélhetünk.
Fontos, hogy mindkét világban (láthatóban és láthatatlanban) otthonosan mozogjunk, de mindkettőben jelen legyünk. Ami csak a láthatatlanban létezik, annak nem sok hasznát vesszük fizikai síkon, és ugyanez igaz fordítva is. Az emberlény csodálatos lehetősége, hogy összekötheti a két világot. Ebből a szempontból az ébredező ember révésznek tekinthető.
Akinek nehezére esik üressé, csendessé, befogadóvá tenni önmagát, az kezdheti a gyakorlatot egy kis furfanggal. Nagyon hasznos meditációs tevékenység az is, amikor egy gondolatot, egy rövid mondatot viszünk magunkkal a belső világunkba, és aztán ezt a gondolatot mantraként ismételgetve, fokozatosan tárjuk fel a mélyebb szinteket. Amikor belefeledkezünk egy-egy mondatba, időt és figyelmet szentelünk neki, jutalmul egyre új és új kapukon enged át, egyre mélyebb és mélyebb csodáit fedi fel előttünk.
Természetesen itt is fontos, hogy ne lefetyeljünk az agyunkkal, de számomra ekként gyakorolni sokkal egyszerűbb, mint egyből megcélozni a teljes ürességet.
Útravaló lehet bármi, ami a lelkünket megérinti. Saját gondolat, verssor, dalszöveg. Akármi.
„A Végtelen gyermeke vagyok.” „Le is út, fel is út.” „A hetedik te magad légy.” „Látom és tisztelem a Benned fénylő Istent.” „Sorsom a Szeretet, utam a bölcsesség.”
És ilyenek. Akinek kedve van, próbálja ki.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
