Kedden megint előkerül a múlt: árnyak, illetve leckék formájában.
Helyzeteinkre akkor tudunk felülről nézni, akkor látjuk őket világosan, ha megértettük, miképpen szólnak ők hozzánk, és ha magunkévá tettük a szeretet minden aspektusát. Anyai szeretetnek szokták emlegetni, de ha jobban belegondolunk, minden dologgal így van ez. Az ember megnyílik valaminek és befogadja. Ezután táplálja, érleli magában, gondozza, élvezi gyümölcseit. Végül pedig szeretettel elengedi. Az elengedés pillanata ugyanakkor, egyszerre megnyílás is az élet következő ajándékának.
Kép: alphacoders.com
Átvitt értelemben is és fizikai szinten is.
A rálátó szeretet már birtokolja azt a bölcsességet, hogy semminek a szabadságát nincsen jogunk elvenni. Hogy nem tudunk mindig csak befogadni és táplálni. Olykor eljön az ideje az elengedésnek. Elengedésnek sokszor azért, hogy gyermekünk (teremtményünk, életre hívott alkotásunk) járhassa a maga útját, szabadon betölthesse feladatát a Létezésben. Tőlünk függetlenül. Mert úgysincs olyan, hogy „tőlünk független”. A szeretet három aspektusa is csak akkor három, amíg nem éljük át, hogy minden Egy.
Az irgalomnak azokban a ritka, különösen édes pillanataiban az válik előttünk világossá, hogy minden önálló, független szabad létező ugyanannak az EGY-nek a változatos, kaleidoszkópos, önmagában gyönyörködő arca.
Az jó, ha ezt intellektuálisan belátjuk. De nagyságrendileg más, ha tapasztalati szinten is átéljük. Nem kell folyamatosan. Elég ezredmásodpercekre. Mert ha néha sikerül így néznünk szeretteinkre, életünk kedves alkotásaira, vagy kapcsolatainkra, máris lazulnak a görcsök. Ennek pedig örülünk, mert ökölbe szorult fogsorral körülményes a felhőtlen mosolygás.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
