Miként a szülőnek nincsen kedvenc gyermeke, a professzionális asztrozófusnak sincsen kedvenc zodiákusi jele, vagy bolygóállása.
Ezen a ponton kell ráébrednem, hogy búcsúzhatok a professzionalitás látszatától. Nekem ugyanis a Bika-Skorpió jelpár és a Bika-Skorpió csillagkép-pár vitathatatlanul az egyik (ha nem A) kedvencem. Ide tartozik a Beltane-Samhain misztériuma, amiről sokat hallhattatok már tőlem (és fogtok is még hallani).
A mai telihold is a Bika-Skorpió tengelyen feszül. Sok analógiája közül ma számomra a belső-külső valóságunk megjelenése, változékonysága a legfontosabb. Ez a tengely tanít legmarkánsabban az „amint kint, úgy bent – amint fent, úgy lent” elvére. És hogy mi ebben az aktualitás?
A „kialakult helyzetben” (ugye ti is a kellemesnél többször találkoztok mostanság ezzel a szókapcsolattal?) nekem naponta többször riaszt a szabadságmérőm. Piszkálódik a hülyéneknézés-detektorom és – szégyen vagy sem – naponta többször mérgelem fel magam azon, hogyan kezelnek hülyegyerekként, hogyan fosztanak meg önállóságomtól, hogyan zárnak kalitkába – mindezt persze az én érdekemben.
Az egész belső világom lázad a HATALOM ellen, a „kell” és a „tilos” dogmatizmusa ellen. Onnan, ahol én állok, az egész „kialakult helyzet” teljességgel értelmetlen – helyesebben más szinten értelmezhető, mint ahol élni szeretnék.
Ahogy ma hajnalban merengtem ezen – tudjátok: az ébrenlét és álom különös határmezsgyéjén többet lát a lélek és ki van iktatva a logikus gondolkodás – bedöbbent a tudatomba egy felismerés. Miszerint indiai és afrikai (de akár amerikai őslakos) bölcsek példáján okulhatnék. Az ő példájukon, akik azt hirdették, hogy a szabadság belső kategória. És hogy ezt én is milyen sokszor kimondtam, vallom is… hogyan lehet hát, hogy most ilyen mértékben a látóteremen kívül került?
Lehetséges vajon, hogy a „kialakult helyzet” erre (is) tanít? Hogy a gyakorlatban vizsgázom most az eddig tanultakból/hirdetettekből?
Amikor a HATALOM ellen lázad a lelkem, nem esem-e én is ugyanabba a gödörbe, amit mindeddig gőgösen és a tévedhetetlenség tudatának magasából vetettem meg? Hiszen nem én szajkózom-e mindig, hogy „én hatóköröm, én felelősségem, én kompetenciám”?
TUDOM, hogy az Isten-szikra, a végtelen Szellem szabad. Illetve nem is helytálló ez, mert valamit nem lehet önmagával leírni. A Napot is sovány úgy jellemezni, hogy „fényes”.
Mi az bennem, ami szeret lázadni, szereti a harcot? Melyik (eleddig rejtekben lapuló) énrészem lubickol minden eddigi szerelésem ellenére az áldozat szerepében?
Melyik énrészemmel hiszem még mindig el, hogy van olyan, hogy „más ember”, hogy „kívül”, hogy „ők”? Milyen erő tud még mindig kirántani abból a bizonyosságból, hogy a külső világom a belső világom kivetülése, és hogy a látható gyökere a láthatatlanban rejlik?
Miért nem jutott eszembe azoknak a bölcseknek a története, akik egytől egyig azt vallották: attól, hogy börtönben vannak, attól még teljesen szabadok?
Telihold idején (különösen most, a Bika-Skorpió tengelyen) könnyebben látunk rá a lélek rejtett tartományaira. Könnyebben kapunk választ a hasonló kérdésekre. Aztán mondjuk holnaptól – már fogyó Holdnál – eredményesen ereszthetjük szélnek az ellenünk dolgozó elmejátékokat.
Nem mondom, hogy mindez rátok is érvényes lehet. Csak leírtam, mi volt velem mostanság. Aztán aki szeretné, saját képére formálja mindezt.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
