Kép: pinterest.com
Vasárnap lesz pontos, de szombaton is már kiválóan érezhető a dupla hacacáré: a Halak csillagképében együttálló Vénusz és Merkúr, valamint a Vízöntő csillagkép jövőbe ömlő vizénél szoros közelségben táncoló Neptunusz és Nap. Értem, hogy asztrológiailag mindez a Halak jelében van és slussz, de észrevehetjük, ha akarjuk, mennyivel zamatosabb üzenetet tartogat számunkra a csillagképi háttér.
Világosságra való törekvésünk a lélek feneketlen mélységeire irányul. A mélység ezúttal sem negatív ítélet. Amikor rálátunk egy-egy mélyen gyökerező elakadásra, problémás témánkra, és ezt felszínre hozzuk (vagy felszínre engedjük) a megoldás szándékával, akkor minden esetben a jövőnkért dolgozunk. Ezekben az esetekben a múlt porcicái nem szennyezik már a jövő kasmírsáljait. A meditációs praxis új utakra vezetheti azt, aki hajlandó odafigyelni. Meditáció alatt – a közkedvelt jelentésen túl – lehet ám akár művészi tevékenységet is érteni. Mindent és bármit, amiben úgy el tudunk mélyülni, amibe úgy bele tudunk feledkezni, hogy megszűnik a téridő és szabályosan átkerülünk egy másik dimenzióba.
A másik nagy csoda a Merkúr-Vénusz együttállása. Erről most csak annyit vágyom írni, hogy az elkövetkező néhány napban álljunk meg olykor és figyeljünk oda arra, miket mondunk kifelé a szánkon.
Üres perceinkben elmerenghetünk esetleg azon, hogyan és mennyire hatnak ránk a szavak, és hogy valószínűleg akkor az általunk kimondott szavak is ugyanígy viselkednek társainkra gyakorolt hatásukat tekintve. És – most jön a haladó gyakorlat – kipróbálhatjuk azt, hogy szelíd, gyengéd, lélekteli ringatással beszélünk társainkhoz. Kipróbálhatjuk, milyen az, amikor a hangunkat áthatja a szívből jövő kedvesség, amikor szellőlágy simítás minden hangzó, ami ajkunkat elhagyja.
Észrevehetjük, ha akarjuk, hogy lehet (igenis lehet) a másik embert szavakkal dédelgetni. Mert a szónak (legyen bár kimondott, leírt vagy elénekelt) varázsereje van. Építhetünk „virágos menedéket”, gyógyító otthonmeleget, éltető békét a számunkra kedves ember köré szavakból, suttogásból. Észrevehetjük, ha akarjuk, hogy jó… nagyon jó lehet azzal játszani, hogy a társamat csak a szavaimmal érintem, hangommal simítom, suttogásommal karolom, és hogy ez szinte olyan, mintha gyengéd valóságossággal érinteném a bőrét, mintha két karommal ölelném vidámra a lelkét.
Mi, akik elsődlegesen magyarul szeretünk, egy csodásan gazdag nyelv kincsestárát kaptuk ajándékba. Ezekkel a kincsekkel egész nyugodtan bánhatunk tékozlóan, mert hazugság az, hogy hiány van értékes időből, figyelemből, kedvességből, őszinte odafordulásból. Mindenki – ha úgy választja – azonnal bővében van a bájoló szavaknak, gyógyító suttogásnak. Aki pedig elég bátor ahhoz, hogy nagyot merítsen ebből a kincstengerből, újféle, friss hatalmat fedezhet fel önmagában.
A szeretettől ragyogó lélek szelíd szavai gyógyítanak, életre keltenek.
És nem, nem igaz, hogy ami szelíd, az szükségképpen gyenge.
Hanem sőt.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
