Ezt a címet viseli egyik kedvenc filmem is (itthon A velencei kurtizán címen futott).
Hajlamos lehet az ember gondolkodás nélkül továbbhaladni erről a szókapcsolatról, pedig itt található a fizikai testünk megváltoztatását akadályozó blokkok egyik legkomolyabbika.
De hát hogyan lehet a szépség veszedelmes? Jogosan teszitek fel a kérdést, hiszen a szépséghez évszázadok, vagy talán évezredek óta a jóságot, kedvességet, harmóniát asszociáljuk. (Tudtátok például, hogy a szépnek ítélt emberek nagyobb eséllyel kapnak meg munkákat, érnek el eredményeket és rokonszenvesnek is könnyebben gondoljuk őket?)
Hogy ráhajlítsam a képzeletet a megoldásra, kicserélem a jelzőt. Ha azt gondolják rólam, hogy szép vagyok, az lehet egészen ártalmatlan is. De mi van, ha vonzó vagyok? Ha kívánatos… esetleg ellenállhatatlan?
Ekkor, kérem tisztelettel, az van, hogy a számomra preferált célcsoport (illetve hadd legyek itt és most konzervatív: elsősorban a férfiak) esetleg megvágynak engem, amely vágy intenzitásával egyenes arányban fognak a nők ellenszenvet, irigységet, esetleg gyűlöletet gerenálni irányomban.
Ha a keresztyén erkölcsiség évezredes hagyományai nyomot hagytak a rendszeremben (akár transzgenerációs, akár csoporttudatossági, történelmi, akár egyéni eredőjű nyomot), akkor a lelkem mélyén az lesz a legfontosabb, hogy meg ne bélyegezzenek, elfogadjanak (szeressenek!), tehát hogy a csoporthoz (nyájhoz) tartozásom biztonságát ne háborgassa semmi.
Ehhez jön még, hogy egy infantilizált/traumatizált társadalomban (mint amilyen nézetem szerint a mienk) nem divat felelősséget vállalni saját dolgainkért. És valljuk be: hárítani mindig könnyebb, mint mélyre ásni és szembenézni.
Most pedig munkahipotézisként tegyük fel, hogy önazonos vagyok és vállalom külső-belső szépségemet, kívánatosságomat, bujaságomat. Mert feltételezem, hogy mindenki (engem is beleértve) a saját életéért felelős, cselekvőképes felnőttként képes választásokat tenni és vállalni ezen választásai felelősségét, következményeit.
Aztán szembesülök azzal, hogy néhány hölgyben csupán az ilyetén létezésem miatt felhorgad irányomban az irigység, ellenszenv (hogy finom legyek). És amikor a virgonc életörömre mágnesezett férfiak elkezdenek körém gravitálni, ezek az érzetek megvetéssé, vitriolossággá, sértett haraggá csontosodnak. Szép lassan (vagy nagyon hirtelen) azt veszem észre, hogy elfogy/megfagy körülöttem a levegő. Ha volt is női szolidaritás (nem volt), vagy valamiféle együttműködés, egymás támogatása, hát az úgy foszlik semmivé, mint a pára délidőben, a sivatag felett.
Ha esetleg a mágnesezettség tettlegességig fajul, akkor is könnyebb a riherongy szajhát hibáztatni, mint (i) a szeretett férfire haragudni, akivel ezután is együtt kell majd élni, (ii) átfogó önvizsgálatot tartani, milyen viselkedés vezetett a kapcsolat meglazulásához, vagy (iii) nagytakarítást rendezni a saját portán belül (és megköszönni a szajhának a figyelmeztetést).
De ha nem lesz is a dologból semmi, sok esetben elég a veszélye annak, hogy ilyesmi megtörténhetne.
Ezzel el is érkeztünk oda, ahol már igenis veszélyesnek látjuk a szépséget.
A saját szépségünket.
Sokszor (sajnos) ez a reflex kialakul egészen fiatal korban. Mert esetleg a szomszéd bácsinak, vagy a pap bácsinak idő előtt feltűnt hamvas szépségünk.
És akkor elkezdünk a többiek helyett is figyelni. Elébe megyünk a gondoknak, hogy az eltévelyedések, megszédülések (bűnre csábítások és bűnbeesések) meg se történhessenek.
A vágykeltő, kívánatos testünk köré falakat húzunk. Vagy zsírból, vagy olyan áthatolhatatlan ridegség-energiából, amihez csak az egész mazochistáknak van kedve közel menni, de ők meg nekünk nem kellenek.
Ha még ez sem elég, akkor úgy öltözünk, mint egy nyugdíjas pedagógus a ’70-es évekből. Egyre kevesebbszer nézünk az emberek szemébe, egyre kevesebbet mosolygunk önfeledten, egyre többször keresztezzük a karunkat a testünk előtt és sütjük a földre a tekintetünket.
Hát így.
Megvédjük magunkat a veszedelmes szépségünk következményeitől. Proaktívan.
(Hasonlít ez ahhoz, mint amikor úgy védjük meg a gyermekünket az élet borzalmaitól, hogy világra se hozzuk.)
Többek között azért határoztunk úgy, hogy egy nagyobb lélegzetű, hosszabb önismereti csoportot alakítunk, hogy az ilyen és ehhez hasonló témákra is méltó figyelmet szentelhessünk. Hogy azoknak, akik nincsenek jóban a fizikai testükkel, ne az „energiaegyensúly” és „neked legjobban megfelelő mozgásforma kiválasztása” legyen az egyetlen válaszunk. Mert persze ezek fontosak, de sokszor nem elégségesek a valódi változáshoz.
Az a célunk, hogy mindenki biztonságban lehessen saját szépségében, saját önazonosságában, saját erejében.
Még mindig tartjuk, hogy senki helyett nem dolgozunk. Azt azonban tudjuk garantálni, hogy támogató, biztonságos, lelkesítő légkört biztosítunk, általunk is bejárt kivezető utakat mutatunk azoknak, akik velünk kívánnak haladni.
Ebben a vonatkozásban például megtanuljuk, hogyan vegyünk példát a Naptól, aki folyamatosan önazonos, nyélgázon ontja magából a ragyogást, nem érdekli, hogy a vámíprokra halált hoz a fénye és az UV-védelmet meghagyja mindenkinek saját hatáskörben.
A Nap a legritkább esetben emel maga elé falat azért, hogy az érzékeny bőrűek le ne égjenek. Hát legyünk okosak, ragyogjunk életünk saját egén úgy, mint a Nap!
Pálcák a kézben, áldás az úton.
