Amikor ott a sok kutya, de mindegyik nyugodt. Amikor ott a sok gyermek, de békésen szemlélődnek, vagy nevetnek. Nincs ugatás. Nincs hiszti. Nincs üvöltés. Zsúfoltak a vizes helyiségek, sokszor elfogy a meleg víz, de béke van.
„Gyere, tedd ide a holmid. Elférünk.”
Ha bejön valaki, köszön. Ha elköszönsz, viszonozzák.
Nem néznek félre az emberek, mintha tüzes vas lenne a tekinteted, hanem keresik a szemed. Ha mosolyogsz, visszamosolyognak. Ha csend van, érzik ők is: nem kell mindig beszélni.
Jógázhatsz, vagy végezhetsz mozgásos légzőgyakorlatot a parton, mert mindenki tudja, mit csinálsz. Természetes és magától értetődő.
A színpadoknál meditáció, közös éneklés. Itt is, ott is örömzene. Valódi hangszerekkel és ad hoc tárgyakkal. Akár háromlábú horgászszékkel. És emberi hanggal. Felkavaró, ringató, révítő imádságok.
Amikor beszélgetsz a büféssel, aki már sok fesztivált látott, és mosolyogva mondja, hogy más itt. Hogy mások az emberek.
Amikor szétnézel, és tele van öleléssel a terület. Öleléssel, mosollyal. Kéremmel és köszönömmel, és légyszívessel. És találkozó tekintetekkel. Nem félénken elrebbenő, hanem megpihenő, kíváncsi, szeretetteljes, érdeklődő tekintetekkel. Visszaadott nézésekkel.
Nem azért, mert férfiak és nők, hanem azért, mert Emberek. Ta Tvam Asi.
Gyógyít a figyelem. Gyógyít az érintés. És van is, aki gyógyulni akar. Aki nem azt várja, hogy valaki más meggyógyítsa, hanem gyógyulni akar. A tudatosodás útján.
Vannak eltérő szellemi irányzatok. Versengés nincs. Amit én tudok, nem biztos, hogy mindenkinek szól. Valakinek pontosan az kell, amit Te tudsz.
Nem a konkurenciám vagy, hanem a társam. Nem versengeni akarok Veled, hiszen a célunk egy. Örülök az örömödnek, örülök a sikerednek. Csodálom az elkötelezettséget, a fáradságot és fáradtságot nem ismerést, ahogy az emberek felé fordulsz. Boldog vagyok, hogy találkoztunk.
Fizikai érzetekben mérhető az erőtér. Szellemi burok, feszesre húzott bura érzésekből, a fesztivál egész területén. Még a Balatonban is.
Fekszem a vízen: a Tűz és a Víz elemének határán. Általam és bennem összeolvad, eggyé válik a teremtés, hiszen a testem által megjelent a Föld, a lékeKzetem által a Levegő eleme.
A gyógyító tudatosság erőt ad: keveset alszom, mégsem fáradok úgy, ahogy elvárható lenne. (Amúgy pedig miért is lenne elvárható egyáltalán?)
Amikor megfájdul a fejem (igen, van ilyen), öt percig pihentetem a mezítlen talpamat Földanyán, a fűben. Volt-nincs fájdalom. Megköszönöm a figyelmeztetést.
Kép: roblox.com
Szinkronicitás, találkozások, „véletlenül” elkapott szavak, varázsütésre, rendezhetetlenül gördülő ritmusban megjelenő emberek. Nevetségesen sok, kacagtatóan gyönyörű.
Felerősödik az érzékelés. A meditáció mélyebbre-magasabbra visz, a merengésben több, jobban hallható sugallat érkezik, mint otthon, egyedül.
Működik a személyes beszélgetés akkor is, ha nem a nappaliban ülünk és nincs se tea, se szörpi. Burokban ülünk, tökéletes védelemben.
Ölelek, suttogok, beszélgetek vagy hallgatok; ülve, fekve, vagy csak állingózva… közben könnyes a szemem, könnyes a lelkem.
Gondviselés vagy Kegyelem? Mivel mérhetném le, milyen szavakkal írhatnám le az érzést, amikor egy Isten-gyermek, egy tökéletes, varázslatos szellemlény kinyitja lelke kapuit és bizalommal beenged szíve titkos szentélyébe? Pillekönnyen, óvatosan érintem, megvédem, elringatom, és belülről remegtet a végtelen bizalom ajándéka. A hála, hogy nap nap után részem van ebben.
A pillanat, amikor hallom a belső hangot: „ezért” vagyok itt. Nem csak a fesztiválon „itt”. A Földön „itt”.
Párhuzamos világban létezünk. Megkóstoljuk a valódi Életet, és nehezünkre esik a végén kiválni belőle.
Sátorbontás, pakolás. Mikrobuszok torlaszolják az utat, lehetetlenítik a közlekedést. Nem zavar. Beszélünk pár szót. Mosolygunk. „Kérlek”, „köszönöm”, „ne haragudj”, „minden rendben”.
Türelem. Odafigyelés.
Búcsúzóul ismét lebegés ég és víz között. A parton társaságok: beszélgetésbe merülve, vagy szótlanul töltekezve. Kell, hogy belénk ivódjon minden pillanat: kell, hogy kitartson egy évig.
Az esti napfény szárítja a bőrömről a cseppeket, közben valahogy kerül egy gitár, egy ütőhangszer. Istennő énekel hanyagul, függőágyban fekve… eget-földet összenyitva.
Esetlenül próbáljuk megbeszélgetni az élményeinket. Folyamatosan korzózik a hidegrázás mindőnkön.
Megváltoztunk. Nem ugyanaz az ember indul haza, aki érkezett. A változás kézzelfogható, látható. És bábáskodhatunk a születésénél. Bár a programoknak vége, az átalakulás lezajlott. És aki ott volt, jobban-kevésbé, de elviszi ezt magával. Mint amikor külföldön járunk: ha magyar vagyok, lehetek bárhol a Földön, akkor is velem jön a magyarságom.
Hazafelé rogyásig pakolva az autó, túlcsordul a lelkünk. Sokszor ülünk csendben. Sokszor csak úgy mellékesen észreveszem, hogy csorog a könny az arcomon. Semmi nem fáj, minden rendben. Nekem is szokatlan az életben levésnek ez a felturbózott érzete.
A Szeretetnek, a Hálának is vannak könnyei.
Hogy akarjuk-e jövőre is? Még a kérdés is abszurd.
