Meséltem már nektek néhányszor a két kölyökkutyáról, akikkel egymást választottuk tanulócsoportnak.
A napokban voltak 5 hónaposak, és bár a Bak jelében születtek (Géza hozza is szépen ezt a minőséget), Luca valahogyan kinyitotta a téridőt és átszipkázott jó adag Vízöntő-energiát a jövőből.
Amíg kisebb volt, ez javarészt abban nyilvánult meg, hogy Géza jólfésült úriembersége mellett mindig Luca volt a szeleburdi, borzas, izgőmozgó. Most, amikor már bátrabbak és csintalanabbak, elkezdték felfedezni maguknak a világot, benne a szökés gyönyörével együtt, mindig Luca a főkolompos. Bármit átugrik-átmászik, amit meg nem, azt aláássa és az alagúton szöknek ki. Aztán persze nem mennek messzire, mert olyan erősen kötődnek, hogy az már csoda, és szökni is azért szoktak, hogy a falka együtt maradjon, ami pedig megható, úgyhogy rendesen le se tudom őket szidni. És itt kezdődik az erre a hétre rendelt óriási tanulság – magunknak.
Az utóbbi napoknak van egy felismerhető mintája. Felállítunk egy szabályt, amit azonnal megtanulnak, mert olyan okosak, mint a tűz. Aztán olykor kapnak egy új ingert, vagy csak úgy érzik, hogy valami mást éppen jobb lenne csinálni, és akkor áthágják a szabályt. Géza csupa bűntudat, és ha rajta múlna, rendes, simulékony és szabálykövető lenne. De Luca kíváncsi, pajkos, kalandvágyó, és (mit van mit tenni alapon) Géza megy utána, de az egész testtartásán látszik, hogy szívesebben lenne a dobozában és olvasna egy jó könyvet. Tudjátok, ő az a kiskutya, akit gond nélkül el tudsz képzelni hintaszékben, kockás pléddel a térdén, egy jó könyvbe feledkezve. Tiszta Futrinka utca.
Luca ellenben maga Április. Néha bekattan, és jön utánam a tiltott területre, elcsatangol, holott helyben kellene maradnia, ellopja a kerti kesztyűmet és megrágcsálva kapom vissza, vagy inkább sehogy kapom vissza, meg kell találnom ügyesen valami bokor alján.
Pünkösdi húsvét kesztyűkereséssel, kajla kutyusok gazdájának.
És amikor épp horgadna fel jogos haragom és venném a nagy levegőt a retorzió foganatosításához, akkor – pontosan a dramaturgiailag helyes ezredpillanatban – bekapcsolja azt a k.va testbeszédét, ami nem szól másról, mint hogy ő egy aprócska, ártalmatlan, védelemre szoruló minimanó.
Ilyenkor a földön kúszva vágtat felém, orral egyenesen a hónom alját célozva, és nem is a farkát csóválja, hanem az egész teste egy totális csóválás, még az aprógombra hajazó fekete orrocskája is remeg a nagy igyekezettől, és néz alulról felfelé az okos barna szemeivel, bizalommal az Életben és bennem, hiszen az Isten törvénye nem engedi, hogy egy ilyen tüneményes lényecskének bántódása essék olyan apróság miatt, mint egy kilincs kinyitása, vagy illetéktelen helyre való behatolás.
A szabályszegés pontos tudatával követi el a csínytevéseket, egyiket a másik után, és kiszámítottan alkalmazza az aranyosságát, és a legrosszabb az egészben, hogy tízből kb. hatszor meg is majmol. Mert hiába vernék rá a fenekére, pontosan érzi rajtam, hogy készen vagyok, elolvadtam és kacagok belül. Szóval nem verek ilyenkor inkább sehova.
A tényekhez tartozik az is, hogy póráz nélkül sétáltathatom, mert első perctől visszajönnek bárhonnan a hívásomra. Nem szaladnak el vadnyomon, és ha kergetőznek-hancúroznak, akkor is fél fülük rajtam, és ha szólok, azonnal robbannak az ölembe, kérdés nélkül. Húsz méterre tőlem is otthagyják az egérdögöt (ha időben észreveszem és szólok), tehát amikor olyan helyzet van, akkor teljesen felnőttesen viselkednek. Ezért aztán súlytalanabb dolgokban megengedem nekik (és magamnak) ezeket a következetlenségeket.
De azért tud ez így lenni, mert Luca elmegy a határokig és folyamatosan ott táncol. És pontosan csak annyival lépi át őket, amekkora szabályszegést a lábróllevevős tündériségével halálbiztosan kompenzálni tud. Nagyon ritkán téved. Bölcsen használja, amije van.
Olyasmi lehet az ars poeticája, hogy „értem, hogy vannak szabályok, de bízom a világ jóságában és a bájosságomban annyira, hogy mindig meg akarjam nézni, milyen a világnak a szabályokon kívül levő oldala”.
És legtöbbször be is jön neki.
Azt tanulom mostanság a kiskutyámtól, hogy rendben van az is, ha olykor nem követünk minden szabályt. Hogy érvényes az is, ha egyes tételeknél megyünk a saját fejünk (lelkünk) után, és bízunk abban, hogy megússzuk, ha aranyosan nézünk.
Vagy – és ez is egy érvényes álláspont – olyan édes a szabályszegés jutalma, hogy megéri érte állni a leszidást, vállalni a következményeket.
Hogy ha az Élet alapvető törvényeit betartjuk és éberek vagyunk a komoly dolgokban, akkor a szabályok által eredetileg determinált pozíciónál ezerszer jobb helyzetbe furfangolhatjuk magunkat. Mindezt úgy, hogy a környezetünk nemhogy haragudni nem fog, hanem repeső szívvel gyönyörködik bennünk.
Az elmélet még fontolás alatt áll nálunk. De nem akartam várni addig, amíg szénné töprengem. Használjátok, forgassátok a szívetekben. Ha másért nem: a mulatság kedvéért.
Látjátok: az elbűvölés nem csupán férfi-nő viszonylatban értelmezhető.
Néha persze az agyam dobom el ettől az egésztől, de összességében mégis roppant szórakoztató. Ha van kedvetek, próbáljátok ki. Legalább a gondolatkísérlet erejéig.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
