Igyekeztem minél drámaibb címet kitalálni. Mert annyira fontos dologról írok most, ami valóságosan lehet élet-halál kérdése itt, az anyagi síkon.
Az általános konszenzus, a Nagy Közös Alap a spirituális közbeszédben, hogy minden Fény, mindenki a Fény felé igyekszik, fénymunkásokkal van tele a munkaerőpiac és egyébként is csillámpónifinggal és fényangyalokkal működik a sajtreszelő is.
Az asztrozófiában is azt hirdetjük, hogy az egyetlen igaz ösvény előre-felfelé vezet. És ez rendben is van így. Csak közben felnő egy generáció, és amit a Nagy Öregek azért nem mondanak, mert számukra alapértelmezett, az az „újonnan belépőknek” hiányzik.
Most – ha marslakóként szemlélem a piaci kínálatot – azt látom, hogy az emberi építmény egyből a szívcsakrával kezdődik, hogy mindenki mindenkit szeretni akar, a fő törekvés a gonosz megtagadása és a sötétség legyőzése. Kezdve mindjárt a bennünk lévő sötétséggel.
No, ez az a pont, ahol kisiklik a Nagy Ezoterikus Angyalvasút.
Merthogy a Gonosz megtagadásával csak erőt adunk neki. És egyáltalán: tudja valaki, ki az a Gonosz és mihez képest az?
A saját sötétségünk legyőzése meg eleve kudarcra van ítélve, mert amíg ellene harcolunk, addig örökké erősebb lesz nálunk, de ezt se meséli el senki, mert a sötétség ölelgetésében tizedakkora profit sincs, mert ez melós terület, és azt a népek úgyse szokták szeretni, akkor hát adjunk nekik abból, ami kényelmes is, jól is hangzik, és találkozik a kínálat a kereslettel.
Hát igen. Az árnyékmunka általában népszerűtlen. Kényelmetlen is, kínos is sok esetben. Képzeljük csak el: amikor szabadidőnkben elkezdünk spirizni, meg önismeretezni, akkor élményt keresünk. Feltöltődést, kikapcsolódást, kellemes tapasztalatokat. Önmagunk leghízelgőbb tükröződésével akarunk találkozni, nem a kényelmetlen foltokkal.
És ezzel a törekvéssel nem is lenne baj. Kinek van kedve munka után, a fáradsággal összespórolt pár szabad óráját azzal tölteni, hogy feltűri az ingujját, nagy levegőt vesz, és kötésig merül a rothadó mocsárba?
Üzletileg nézve az ilyen spirituális ajánlat halálra van ítélve.
Üzletileg nézve ez rendben is van.
Most itt arra készülök, hogy megvilágítsam ennek a dinamikának az ÜZLETEN KÍVÜLI vetületét.
Abbéli törekvésünkben, hogy fényes ösvényeken vándorolva keressük a Kozmikus Unikornissimogatót, a zsebünkben hurcolt magkeverékkel valójában az Árnyékbirodalmunk lényeit etetjük.
Ezek a lények annál dühösebbek, minél kevesebb figyelmet kapnak. (Ha empatizálunk velük, valahol érthető ez is, mert az ő tartományukban is igaz, hogy a figyelem = energia.)
Minél kényelmetlenebbek az ún. „Sötétségből”, „Alvilágból” érkező ingerek, annál feljebb csavarjuk a Fény felé való törekvésünket, annál többször dolgozunk a Szeretet Hófehér Fényével. És nem akarjuk észrevenni, hogy ezen a módon ez a törekvés hazugság, önámítás, képmutatás, kirakat. És ezekből sem a legjobb.
Mint amikor hősünk elveszti a kulcsait, és az utcalámpa fényénél keresi őket. Megérkezik a barátja, és kérdezi, mi történt. Hát elvesztettem a kulcsaimat. Keresik egy darabig együtt, majd a barát megkérdezi: édes Károlyom, hol vesztek el azok a kulcsok pontosabban? Hát az udvaron. B@szki, Karcsi, akkor miért itt keressük? Hát mert az udvaron tök sötét van, sz@rt se látok.
Közben a saját belső Árnyékvilágunk elevenen felfalja a lelkünket, a társas kapcsolatainkat, szétzilálja a szerelmeinket. A küszöb alá tuszkolt valódi vágyaink méreggé lesznek, és enyhe esetben közönnyé, súlyosabb verzióban fizikai megbetegedéssé változnak.
Hja, kérem, minden(ki) úgy üvölt segítségért, ahogy tud.
A jelen időminőség kozmikus lehetősége az Emberlénynek az élete tisztázása. Ám ez – vallásom szerint – kizárólag akkor sikerülhet, ha mindenki leszáll az Alvilágba.
Ha szépen egyenként megismerkedünk a saját sötétségünkkel.
Megismerjük és szükségszerűen rehabilitáljuk azokat az ÉNRÉSZEINKET, amiket korábban gonosznak, bűnösnek, sötétnek, álnoknak, rosszindulatúnak, egyszóval „rossznak” bélyegeztünk.
Muszáj kilépnünk a bináris ítéletalkotás világából, ha valóban boldogságot akarunk magunknak. (És érdemes leváltani azt az istenképet is, aki végtelen bölcsességében addig bír eljutni, hogy az utolsó ítéletkor ugyanezen bináris kulcs alapján válogatja szét az embereket, de ez már egy másik történtet.)
Szükségszerű – a mostani korszellemmel ellentétesen úszva, bátran és pionír szellemmel – szembefordulni a sötétséggel, a démonokkal. Megismerni őket, megtudni a nevüket és erejüket integrálva, a tudatosság (sokszor sötét) fényével átitatni lényünk teljes tartományát.
Ja, hogy nem tudjuk, hogy a sötétségnek is van fénye?
Ne ostorozzuk magunkat ezért. Tudomásom szerint a négy nagy világ-eszme közül három maga se tudja, vagy ha tudja is, hét pecsét alatt őrzi a bölcsességnek ezt a végső hatalmi kulcsát.
Pedig az ébredés lehetősége ott ragyog minden népmesékben, sőt, még a dalainkban is: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…”
A spirituálisan nyitott népességen belül mi nők szeretjük azt érezni, hogy – lelkünkhöz való közelebbségünk miatt – nekünk fontosabb szerepünk van, mint a saját lelkükről civilizációsan leszakított férfiaknak.
Hát rendben, akkor csináljuk mi elsőként!
De honnan induljunk? Szűz Máriától? Évától? Melyik hazugsághoz nyúlhatunk, amiből aztán kikeverjük a saját igazságunkat? Melyik istenség, filozófia, melyik archetípus fog minket közelebb vinni ehhez a megfejtéshez?
Segítek.
Az, akitől a mainstream retteg. Akiről a közbeszéd gonoszságot, rosszindulatot, bűnre csábítást, oktalan pusztítást terjeszt. Igen, igen. A Sötét Pantheon tagjaira gondolok.
Végül is mindegy, melyik úton indulunk az Árnyékba, minden úton megbízhatóan célhoz érünk – feltéve, hogy hajlandóak vagyunk Thor kalapácsával szétzúzni az előemésztett, felöklendezett, évezredes paradigmáinkat. Feltéve, hogy a Kígyó örökérvényű szimbolikájával hajlandóak vagyunk mindent és mindenkit megkérdőjelezni – a legstabilabbnak vélt igazságainkat legelőször.
Ezeken az utakon nem horgolunk brüsszeli csipkét.
Ezeken az utakon gyakran tombol vihar, szinte mindig sár van. Könnyekből és megégetett másként gondolkodók hamvaiból kevert bűzös, mocskos, ragadós sár. Angyalok muzsikája helyett elkárhozott, tévútra vezetett őseink üvöltését hordja a metsző szél. A csontig hatoló illúziók utolsó erejükkel rémisztő képeket vetítenek, utolsó leheletig élethű káprázatokat.
Ezt tanítják a marketingsulikban, amikor arról van szó, hogyan kell felébreszteni a zsigeri vágy szomjúságát. Ja, nem.
Azonban mélyen hiszem, hogy a visszautasíthatatlan értékajánlatommal nem állok rosszul.
Ugyanis aki elég bátor ahhoz, hogy elkezdjen – mély leegyszerűsítéssel – „sötétségmunkát” végezni, azt már útközben is gazdagon megjutalmazza a Létezés.
Ezen az úton járva már nem akarunk menekülni a félelmetes élményektől. Elfogadjuk a világunkat olyannak, amilyen. Nem zárunk ki semmit, nem ítélünk száműzetésbe egyetlen minőséget sem. Nem taszítunk pincebörtönbe semmilyen énrészünket.
Ezen az úton – igaz, hogy valódi meló van vele, de – igazi a jutalom.
A befektetett energia következményeként már nem csak saját sötétségünket bírjuk majd el, hanem – és itt jön a hétköznapokra lefordítható valódi jutalom lehetősége – társainkét is.
Itt értjük meg, mitől lesz egy nő pótolhatatlan kincs egy férfi számára. Mitől lesz valaki sóváran vágyott társ, álomszerű szövetséges. Itt értjük meg, miért nincs soha-soha többé szükségünk játszmákra (valamint, hogy játszani viszont bármikor lehet, sőt, ajánlott is).
Mi az az „ellenállhatatlan vonzás”, ami például Lilith egyik állandó attribútuma, de alig érti valaki, hogy ezt mi okozza. Azt meg még kevesebben tudják, hogy jól irányított önmunkával ezt bármelyik nő képes működtetni magában.
Akarod uralni a vágyat? Akarod uralni a vonzalom, a szerelem, az örök értékek erejét?
Akkor talán ideje indulnod.
A privát életemben nagyon komoly fordulat történt nemrég. Ennek a „figyelmeztetésnek” a fényében látom: foglalkoznom kell ezzel a témával. Mert nagyon kevesen foglalkoznak ezzel igazán frankó módon, és valakinek hozzá kell nyúlnia ehhez is, valakinek teret kell adnia ennek is, és én immár örömmel és dacos büszkeséggel beleállok ebbe a nyomba, csatlakozom a kisebbséghez.
Időlegesen és önként kilépek a Fényharcosok Ligájából, hogy kipróbáltan, kimunkálva térhessek megint vissza, ha engedi a Sorsom.
A Sötét Asszonyiság (nemzetközi terminológiával Dark Feminine) útján járva érdemes felkészülni mindenféle (nem túl fényes) élményre is, és itt nem elérhető a #csakafehérfény luxusa.
Továbbra is igaznak tartom, hogy a bölcs az örömből is képes tanulni. Csak most hozzáteszem azt is, hogy nem biztos, hogy rögtön, és lehet, hogy kell egy kicsit dolgozni a tudatosságon ahhoz, hogy az örömöt felnőtt módon tudjuk definiálni.
A tavaszi-nyári időszakban a három egymásra épülő alkalom (az április 5-i budapesti, a május 8-i keszthelyi viszonylag rövidebb, bevezető előadás; a június 8-i egynapos alkalom, és ezek koronája, a Sarlós Boldogasszonykor rendezendő elvonulás) ezt az utat szimbolizálja, ennek az útnak három lépcsője, három mélysége.
Számítok rá, hogy ez az irány most még nem lesz nagyon népszerű. De én most érzem a sürgetést, a késztetést, hogy járni kell ezen az úton, ha nem akarok lemondani a fele királyságomról. Itt, a hozzánk kapcsolható szellemi műhelyben teret adunk az Árnyéknak.
Nem írom, hogy ha „érzed a hívást”. Nem írom, hogy „ha szólít a Szeretet Fénye”.
Azt írom: ha megmozdult benned a Sötét, ha erre az útra hajtanak az Árnyaid: nem leszel egyedül.
Fontos, valószínűleg a teljes jövendő életünkre hatást gyakorló kérdés: járunk-e egymás mellett ezen az úton. Jössz-e velem?
Pálcák a kézben.
