ASZTROZÓFUS VAGYOK STOP NEM DÖNTÖK HELYETTED STOP
Asztrozófusként gyakorta találkozom az alábbi típuskérdésekkel:
„Rám talál-e a szerelem a következő évben?”
„Várható-e, hogy jobbra fordul az anyagi helyzetem?”
„Mikor ér már véget az a helyzet, amiben most vagyok?”
„Válaszúthoz érkeztem, hogyan döntsek?”
„Látsz-e valamilyen betegséget a képletemben?”
„Mikor fogok örökölni?”
„Mikor fogok meghalni?”
És így tovább.
Most leleplezem a spiritualitás egyik legkomolyabb ingoványát, melyben kérdező is és a készséges válaszadó is úgy merül el, mint ólomzsiráf a rozspálinkában.
A csapda veszélyességét egyszerűsége adja. Mert eszünkbe sem jut megkérdőjelezni létjogosultságát.
Kell, hogy tudjuk: amikor születésünk előtt eltervezzük majdani életünket, mi magunk tűzdeljük tele megoldandó feladatokkal, eldöntendő helyzetekkel. Úgy állítjuk össze (segítőink felügyelete alatt) az egy életbe tartozó tapasztalásokat, hogy utazásunk során a lehető legtöbb leckét megtanuljuk, és amikor készen állunk arra, hogy egy szinttel feljebb lépjünk, odakészítjük magunk elé a beavatást. A beavatás pedig javarészt döntéshelyzetként, válaszútként, felelősségvállalásként és megértésként jelentkezik földi életünk során.
Ahhoz, hogy életünk fontos állomásain határozni tudjunk, tisztában kell lennünk a körülményekkel, ismernünk érdemes önmagunkat. Jó, ha kézben tartjuk és uraljuk ösztönvilágunkat. Ám addig, amíg ez nem megy tökéletesen, választásaink által fejlődünk, (felelősség)vállalásaink által tanulunk.
Ha életünk beavatásait úgy képzeljük el, hogy állingózunk a buszmegállóban, és egyszer csak három csuklyás alak lép elő a semmiből, magukkal rángatnak egy modernkori barlangba, ahol összekennek kecskevérrel, levágják a hajunkat és szimbolikus szövegeket olvasnak a fejünkre, úgy meglepődünk, mint a királysikló fogkeféje. Mert a mai ember beavatásai többnyire a lélekben zajlanak. A kiállt próba jele nálunk már nem egy fél királyság és bodorított lovú hercegek és herceginák, hanem kapcsolati és egzisztenciális döntéseink következményei.
Leegyszerűsítve: saját életünk beavatásai, csodái és vizsgái pontosan ugyanott várnak ránk, ahol komoly kérdéseink felmerülnek.
Vajon tudja az asztrozófus, látó, boszorkány, jós, kártyavető (nem kívánt törlendő), hogy mi vár ránk, és nagy valószínűséggel meg is tudja mondani a választ?
Igen.
Akkor hol a bökkenő?
Nos, kiskezicsókolom, a bökkenő abban áll, hogy amikor a misztikai szakiparos megválaszol egy ilyen kérdést, megfosztja a kérdezőt attól a beavatástól és tanulási lehetőségtől, ami pedig őrá várt volna. A kérdező tehát nem kaphatja meg azt a leckét, amiért idejött, így azonnal borítékolható, hogy ebből a tantárgyból új kört fog kezdeni.
Milyen ez a gyakorlatban?
„Együtt maradunk Józsival?”
„Igen.”
De aztán Józsi ugyanúgy inni kezd, mint az eddigi összes többi, Te pedig megint nem fogod érteni, miért romlott el az, ami pedig olyan szépen indult, mint a malaysiai napfényes futam, és újból felkeresed a misztikai szakmunkást, mert ugyan beteljesült, amit mondott, de ezzel Te iottányit sem haladtál előre.
Aki magára vállalja embertestvére döntéseit ahelyett, hogy rávilágítana adott élethelyzetre és térképet adna a kezébe (aminek segítségével aztán a kérdező Mona Lisa mosolyával az ajkán navigálhatna ki a córeszből), nos, annak nem szívesen lennék a helyében, amikor földi testéből kilépve elkészíti karmikus számvetését.
Ennek a szellemi konfliktusnak a margójára kívánkozik az is, hogy vajon anyuka segít azzal az egyéves Döncikének, ha megmelegíti neki a reggeli tejet és naponta néhányszor tisztába teszi? Valószínűleg igen. Azonban ha húsz év múlva is ez a napi rutin, már korántsem biztos, hogy Döncike komoly esélyekkel indulna az életképességi versenyben, legyen szó akár a legegyszerűbb fizikai vagy kapcsolati játékról. Vajon anyuka segített azzal Döncikének, hogy mindenben döntött helyette és megkímélte a tanulástól?
A Világökörség 99 %-át segítő szándékkal követjük el. És a régi mondás szerint a Pokolba vezető út is…
Tisztelettel kérek ezért Mindenkit, hogy a jövőben ne fárasszon azzal, hogy megmondom-e és hogy lesz-e, vagy ha igen, akkor miért nem. Akárhányszor és akárhányan kéritek, vannak és maradnak olyan dolgok, amiket senkinek, semmi pénzért nem mondok. És a „nem” nálam nem „talán”, vagy „meglátjuk”. A „nem” az NEM.
Amit megtehetek – és szívesen meg is teszek –, hogy megvizsgálom a pályarajzot, segítek bevilágítani a terepet, esetleg megbeszélhetjük a kanyarok nehézségeit, a csúszásveszélyt, a burkolathibákat. Azonban végigmenni mindenkinek magának kell.
Tanítónk hitvallása szerint a legnagyobb segítség, amit társainknak adhatunk, ha segítjük őket az önismereti úton és kéz a kézben megyünk, amíg szükségük van ránk, míg saját lelkükkel ellenségekből szövetségesekké válnak. A többi, minden-minden, ami ezen túl van, mindenkinek a saját kalandja, saját játéka, saját regéje. Belebarbárkodás ellenjavallt.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
