„Nem adhatok mást, csak mi lényegem…”
– Madách I.: Az ember tragédiája –
Törvényszerű, hogy minden dologból csak az áramolhat kifelé, ami benne van. Ezért hülyeség fáradt és keserű emberektől figyelmet, törődést meg egyéb hasonlókat várni. Aki éppen saját sötét és tüzes poklában turistáskodik, valószínűtlen, hogy ragyogást és gyengéd türelmet tudna adni bárkinek. Mármint hazugság és elfojtások nélkül, úgy értem.
Az utóbbi idők tapasztalata alapján úgy érzem, nem árt, ha kicsit kibontjuk ezt a témát. Nevezetesen: mostanában mintha a saját személyes poklok igen közkedvelt kirándulási célállomásnak bizonyulnának. Szinte nincs ember, aki legalább egy diszkrét megmerülés erejéig be ne csusszanna valamelyik bugyorba. Aztán vannak olyanok (nem kevesen), akik huzamosabban vakációznak az élve elégős és keresztre feszülős kalandparkban. Mivel pedig az ember általában társas kapcsolatok hálójában él a Földön, gyakorta nem állunk meg önmagunk szívatásán, hanem lehetőség szerint másokat is megsebzünk ezekben a fényehullasztott, nyomorult időszakainkban, mintha a boldogság látványa is törvénysértés lenne. Vagdalkozunk össze-vissza, és/vagy mások lőnek ránk mérgezett nyilakkal, és nem látjuk a kivezető utat ebből az infernális orgiából.
Szabad választásunk szerint elvérezhetünk és segíthetjük ebben környezetünket is, VAGY dönthetünk úgy is, hogy saját hatáskörben átírjuk a forgatókönyvet. Gyengéden, lágyan, a papírforma ellenében.
Alább találtok egy lehetséges vázlatot a második esetre.
Tegyük fel, hogy arra eszmélek, hogy szorítóban állok, és valaki nagyon üti a fejemet. Ilyenkor az első teendő hátralépni, és elolvasni, kinek a neve áll a meccstáblán. Ha észlelem, hogy valaki más helyett léptem ringbe, hogy valaki más harcába vállaltam beugrást, sebesen megköszönöm a lehetőséget, és pályán kívül helyezem magam.
Ugyanis senki nem jön azért a Földre, hogy másvalaki sorsát élje. Halál után, születés előtt mindannyian ott voltunk, amikor a Játékmester összeállította a meccseket, a csoportköröket és az egyebeket. Mindannyian láttuk az összes mögöttes indokot és az oda-visszavágók miértjeit. Nem volt óvás.
Minden alkalommal, amikor valaki helyett verekszünk, illetve valaki helyettünk küzd, olyan batyukat viszünk, amik nem a mieink. Feleslegesen. Mert akinek a batyu címezve van, annak ettől nem lesz könnyebb, nekünk viszont nehezebb lesz.
Ha látom, hogy a táblán az én nevem szerepel, időt kérek. Időt kérek, amíg lényem közepéig hatol az a gondolat, hogy a másik ember azért üt-rúg-harap (ha kés van nála, azért szúr és vág), mert összezavarodott. Mert fél, bizonytalan és keserű. És nem tud mást adni magából, mint ami benne van. Ha úgy érzékeli, hogy magányos és sebet kapott, arra fog törekedni, hogy ezeket továbbadja, és nem nézi, éppen ki áll vele szemben. Azt fogja megsebezni, aki a legközelebb áll.
Feltéve, hogy a legközelebb álló belemegy a verekedésbe.
A furfang az, hogy a legközelebb álló dönthet úgy is, hogy más eszközöket választ, mint amiket az aréna alapértelmezésben felkínál. Magyarul: ha ütik a fejem, és látom, hogy a meccs az én meccsem, eldöntöm, vajon a partner ér-e nekem annyit, hogy energiát tegyek ebbe a mérkőzésbe. Ha a válasz nem, ismét csak elegánsan elsétálok. Fittyet okádva arra, hogy kívülről ezt esetleg vereségnek könyvelik a nézőtéren.
Ha azonban a válasz igen, akkor úgy döntök, hogy nem verem még véresebbre a kínlódót, hanem meggyógyítom. Bizonyos esetekben akár még önmagától is megvédem. Annyi szeretetet viszek a ringbe, hogy elég legyen mindkettőnknek. Olyan taktikát választok, hogy a lehető legkevesebb legyen a sérülés.
Hogy néz ez ki a gyakorlatban?
Kép: Tomasz Rut
Ha támad, nem ütök vissza. Csupán eltáncolok. Kikerülöm a csapást. Ha mégis elér valamely kósza szúrás, megnézem az okát. (A külvilág csak tükör. Ha valaki más fájdalmat tud bármivel okozni, az nem az ő játszmája, hanem az enyém. Azokkal a minőségekkel, amiken már felül tudtam emelkedni, az Élet nem tud megsebezni. Ha folyik a vérem, az annak a jele, hogy valamely figurát még nem tudom tökéletesen.)
Ha szemfüles vagyok, két támadás között olyan közel férek a másikhoz, hogy megsimíthassam. Táncolok, és közben mindvégig szakadatlanul és teljes éberséggel figyelek Rá. Figyelem a technikáját (vagyis arra figyelek, ami a valódi probléma, és nem arra, ahogyan az a külvilágban megjelenik). És várok. Táncolok és várok. És magasról nem érdekel, ha fütyül a közönség.
Minél hevesebben hadakozik a partner, annál valószínűbb, hogy önmagán is sebet ejt. Amíg nem tudok ezen segíteni, addig hagyom. Hadd folyjon a vére. Majd megérzem azt a pillanatot, amikor annyira elgyengült, annyira kifáradt, hogy már csak vánszorog. Hiába akarna ütni, nincs ereje, hogy felemelje a karját. Ez az a pillanat, amikor veszély nélkül odaléphetek hozzá, átölelhetem. Ha összeomlik, a karomban tarthatom. Ringathatom. Szerethetem és adhatok Neki erőt a sajátomból ahhoz, hogy ki tudjon kapaszkodni a saját személyes poklából. Hogy észrevegye, hogy sok más sport van a ketrecharcon kívül.
Szemben a megszokott csatarendekkel, ez a taktika kivétel nélkül mindig győzelemre van ítélve.
Hogy honnan tudom?
A haragnak, kétségbeesésnek, keserű fájdalomnak soha nincs olyan erőnléte és kitartása, mint a Szeretetnek.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
