Kép: www.samandobkeszites.hu
„Halálban születek, születve meghalok.
Egyszerre kigyúlnak, kihunynak csillagok.
Keletről jön a Fény, Nyugaton megpihen.
Minden lét elmúlik, s nem múlik semmi sem.”
– Sólyomfi-Nagy Zoltán –
2013. június 21-én, pénteken éjjel öblös, lélekrengető dobszó zengett szerte a Kárpát-medencében. Tüzek gyulladtak száz- és ezerszám, emberek ünnepeltek a régi rend szerint. Népmese és ősi hitvilág valósággá elevenedett, rengeteg lélekben izzott fel szunnyadó parázs.
Azt hiszem, a napfordulóhoz kapcsolódó szertartások száma most először érte el azt a kritikus mennyiséget, amely már félelmet ébreszt és bizonytalanságot kelt azon honfitársainkban, akik ragaszkodnak a finnugor nyelvrokonság ötletéhez és a darwini majomtólszármazásos teóriához. Ugyanazok ők, akik talán mindennél jobban rettegnek attól, hogy a magyarság visszatalál valódi gyökereihez, ősei gyógyító tudásához. Hogy miért gondolom mindezt? Mert az egyik pánikportál (amelyik egyébként mesterien manipulatív cikkekkel támogatja az emberek elbirkulását) kénytelen volt magához képest hosszú dolgozatban foglalkozni a tűzünnepek jelenségével. A szerző nyilvánvaló célja volt, hogy lejárassa, nevetségessé, vállalhatatlanná tegye egy merítéssel a sámánizmust, a magyarság eredetével kapcsolatos régi-új felfedezéseket és a nemzeti büszkeséget. Sőt, ezen felül tiszteletreméltó alapossággal, kabátlopásos korrektséggel egyéb gyöngyszemeket is elrejtett itt-ott. Az alkotás hangnemét tekintve gúnyos, stílusát tekintve pökhendi, ennek ellenére örülök neki. Mert a szita átlátszó. A király ismét csóré. Az írás puszta létezése jelzi, hogy bizonyos tikszemek ismét megtapodtattak. A magyarok közül immár aggasztóan sokan keresik gyökereiket, fordulnak régi hagyományaik felé. Olyan sokan, hogy a szőnyeg alá söprés nem lehetséges többé. Ezért, mielőtt késő lenne, meg kell próbálni az egész boglyát – úgy ahogy van, magyarsággal, sámánokkal és Szentivánéjjel együtt – begyömöszölni a „ciki” kategóriába. Látom magam előtt, milyen büszke lehet magára a szerző, közben pedig nem veszi észre, hogy szándékával már tavaly is elkésett volna. Mert akit egyszer a jósorsa elvezet egy ilyen ünnepre, az többé nem fogja benyelni a másodkézből osztott, előrágott-felböfögött, vitriollal oltott maszlagot. Aki egyszer átélte a varázslatot, az hírét viszi, mesél róla, első kézből adja át élményeit. És különben is: az igazságnak megvan az az idegesítő tulajdonsága, hogy végül úgyis kiderül.
Ezért kell, ezért muszáj megírni a csodákat. Akkor is, ha ezt az írást kilenc ember olvassa, amazt négyszázezer. Mert mélyen hiszem, hogy Szentivánéj üzenete, a tűzugrás misztériuma és a dobok hangja utat talál ahhoz, akinek van szíve a látásra, lelke a hallásra.
Dőljetek hátra… elmondom az én mesémet a Fényünnepről.
Megtisztelve érzem magam, amiért az idei esztendő legrövidebb éjjelén, a növekvő Hold fényénél (másfél nappal a Tejúton feszülő Telihold előtt) részese lehetek Szentivánéj csodájának. Bár a szertartás eredetére századok homálya borul, ereje valóságosabb, üzenete időszerűbb, mint bármikor.
A helyszín apró, eldugott erdei falu, amilyen talán csak a mesében van. Ahogy egyre beljebb és beljebb haladunk a fák közé, lelkünk megnyugszik, ráhangolódunk az erdőre. Érezzük, ahogy a sűrűség szerves egységként lélegzik, minden kapcsolatban van mindennel, és ez a csodás élő szervezet elfogad, befogad bennünket. Elveszítjük a térerőt, helyette lényünk eltűntnek félt darabjaira találunk.
Mikor célhoz érünk, már készül a máglya, a társaság csendesen beszélget. Nevetés hallatszik, víz csurran, száraz ágak törnek. Ezen az éjjelen egyetlen fácska sem pusztul el a tűz miatt; az erdő szívesen és bő mértékkel adja a száraz, korhadt ágakat. Madárdal hangzik, tücskök ciripelnek. A város fullasztó, izzó levegője csak futó emlék a fák párás hűvösében. Köszönünk, bemutatkozunk. A nyílt tekintetek, határozott kézfogások Embereket rajzolnak. Az ünnep egyik vezetője érett, kortalan-szép asszony. Most látom először, ezredéve ismerem. Mélybarna nézése mosolyog, hangja szinte suttogás. Szószátyár kedvességeket válaszolnék, de szavam megakasztja a hála, pusztán mert itt lehetek. Padra ülünk, kitesszük a magunkkal hozott ételt. Elfogódottan falatozunk, közben igyekszünk magunkba szívni a látványt, az illatokat, az elmondhatatlan, ezerhangú csöndet.
A tűzgyújtás a sötétedést várja. Bóklászunk a réten, hogy átvegyük a békességes, álmodó nyugalmat. Teljes figyelmünkkel az erdő lényei felé fordulunk. Tisztelettel és békével járunk, sokkal úgyabban, mint egy kőből rakott katedrálisban. Jöttünkre szentjánosbogarak libbennek, pisla lidércfények táncolnak a levegőben. Parányi tündérek, zöld lámpással. Megbűvölten nézzük a tündértáncot, amíg el nem kezdődik a szertartás.
Kört formázunk, apró láng éleszti az embermagas tüzet. A csendes, holdragyogásos, csillagfényes estében átélhetem, milyen hatalmas erő rejlik a tűzközéppontú, élő körben. Eleven, mégis szilárd oszlopokra támaszkodik a körben a misztérium.
Az ünnepet ketten vezetik: férfi és asszony. Megjelenítik a polaritásban is jelenvaló teljességet. Ketten, együtt, egységben. A rituálé sorrendisége, a szöveg zenéje ismeretlen logikus elmém számára. Szívemben érzem: így van jól, máshogy nem lehetne. Az asszony nem visel tolldíszt, arca festetlen, nem áll tudatmódosító szer hatása alatt. Szemében a máglya visszfénye önnön lelke tüzével ölelkezik, ez a ragyogás teszi gyönyörűvé, láthatatlan erő avatja papnővé. Áldást mond, egyszerű szavai igazsága és szépsége önvalóm mélységében ér földet. A „Legyen így! Legyen így! Legyen így most!” keresetlen, simogató lüktetése a lelkembe ég és teljes bizonyossággal tudom: életemben semmilyen elmormolt „Ámen” nem volt ennél igazabb. Az útravaló, amit a cseresznyével együtt kapok, transzcendens igazság. Minél tovább dédelgetem magamban, annál több oldalát fedi fel előttem. Úgyannyira, hogy olykor megkönnyesedik a szemem is.
A szertartást tűzugrás zárja. Itt fontos minden részlet: az irány, a ritmus, a sorrendiség és a koncentrált gondolatok. Végig figyelnünk érdemes arra, hogy kordában tartsuk agyunk lefetyelését. A hagyomány megelevenedik: valóságosan átélem, fizikai szinten tapasztalom, ahogy történik bennem a változás. Hogy a mozdulat ezen az éjjelen nem arról szól, hogy az agyam elektromos impulzusokat küld az izmaimnak, akik így-úgy átrepítik testemet egy halom füstölgő-lángoló brikett fölött. A tűzugrás szentséggé nemesül, ma így imádkozom.
Aki átrepülte a tüzet, darab ideig még csendesen áll, félrevonulva a holdvilágos, csillagos eget nézi. Az átalakulás annyira intim, olyan magánügy, nem is esne jól nézni a többieket. Olyan érzés lenne, mintha féltett titkokat lesnék ki. Helyette befelé figyelek, próbálom megfejteni, ami az este bennem történt.
Népmeséinkben a táltos csikó azt kérdi a legkisebb fiútól: „Mit parancsolsz, édes gazdám? Úgy menjünk, mint a szél? Úgy, mint a villám? Úgy-e, mint a gondolat?” Ám mielőtt ez a kérdés elhangzik, a fiúnak parazsat kell hoznia, mert a göthös, fáradt csikó semmit mást enni nem kíván. Csak parazsat.
A magyar hagyományban a sámán révülését dobszó kíséri. A sámándob repíti a sámán lelkét. Magyarán: ő a sámán lova. A dob azonban csak akkor képes gondolatnál is sebesebben repíteni a lelket, ha párától megereszkedett membránját a parázs heve újra megfeszíti.
Na, ugye!
Ha értő kezek szeretettel érintik a dobot, testet ölt a varázslat. A dobok hangját magába szívja a lélek, s a valósággá sűrűsödött rezgő-vibráló erőt meglovagolhatja a szellem. A dobos kezét a Kozmosz ritmusa vezeti. Ilyenkor nincs egy disszonáns hang, nincs egy ritmustévesztés. Ezekben a különös és ezerszer áldott percekben szabadon szárnyal a szellem. A dobolás valahol a lélekmélyben, a Solar Plexus mögött-alatt rezeg. A lüktetés feszültsége időnként halk sóhajban tör utat magának az ég felé. Lényegtelenné, viszonylagossá válik a tér és az idő a dobolásban. Nem számít más, mint a két dobbanás közötti üresség túlélése, a szinte gyönyörteljesen fájdalmas várakozás. Életem társa mellettem áll, mégsem érünk egymáshoz. Ez az elvarázsolt, félig-meddig testen kívüli állapot a születés és a halál magányosságához hasonlít. Az emberi kapcsolatok átlényegülnek, amikor az ember pillanatszilánkokra átéli a Mindenséggel való EGYséget. A dobolás átmossa a vért az ereimben, megtisztítja érzékelésemet és sohanemvolt, rejtélyes erővel tölti fel egész valómat. Hirtelen tisztán látom önmagam, rálátok az életemre, megértek triviális, a hétköznapok szemüvegén át mégis láthatatlan összefüggéseket.
A tűz, a kör, az áldás, az ugrás és a dobolás… ez az egész teljesen természetes. Ha ezer és ezer éven át működött, ma miért ne működne?
Egy perc vagy egy óra elteltével ének épül a dobolásra. Szűkölve feltörő kiáltások váltakoznak altató-lágy bársonydallamokkal. Ezekben a dalokban három-négy mondatban az egész Univerzum működése, Isten RENDje zenél. Ahogy végtelenítve, újra és újra ismétlődnek a strófák, egyre mélyebbre hatolok értelmükbe. Az ismétlődő szavak ritmusa elringat, a dal formálódik, tulajdonságai lesznek, szeszélyessé válik, változik. Hamarosan azt veszem észre, hogy saját életre kelt. Élő, működő, mozgó dolgot teremtettünk lüktetésből és hangokból. De vajon Isten nem így formálta-e az ember testét anyagból (ami nem más, mint sűrűsödött energia) és nem így lehelte-e bele az élet ritmusát? Újraéljük a teremtést, játszunk, ahogy Isten játszhatott a Létezés hajnalán.
Közben a dobok hangja megtisztítja és felrepíti a szellemet, a dalok pedig – a logikus elmét megkerülve – feltöltik isteni tudással, kristálytiszta Fénnyel. A szertartások csodája és ijesztő hatalma pedig abban áll, hogy a tűzön átrepült, csillagfényben megfürdött lélek gyakorta felismeri az Isten-szikrát – önnön útvesztői centrumában. És ez azért félelmetes, mert azt az embert, aki teljes bizonyossággal tudja, hogy emberi mivoltában ő maga az anyagba zárt isten-csepp, egyre kevésbé (majd rövidesen semennyire sem) lehet FÉL-ELEMben tartani, riogatni, zsarolni és irányítani.
Az önmagára ébredt Istengyermek téveszthetetlen attribútuma, hogy uralja életét, önállóan gondolkodik és lépésről lépésre, határozottan halad előre és felfelé, kitűzött célját soha szem elől nem tévesztve.
