Járok-kelek a városban. A minap elmentem egy reklámtábla előtt, amin ez állt: „Hajhosszabbítás 18.900 Ft-tól”.
Az ártatlan felirat csak egy szolgáltatásra akarta felhívni a figyelmem, mivel azonban a Szaturnusz erős befolyással bír a születési rajzomra, a dolog mélyen megérintett. És hogy jön ide a Szaturnusz? Hát kérem. A szabad szemmel látható legkülső bolygó a hagyomány szerint az idő ura. Tudod mi az, ami ingyen megcsinálja neked a hajhosszabbítást? Ördögöd van. Az idő.
Számomra ez a felirat esszenciálisan magában hordozza a mostani korszak egyik fő csapdáját.
A mostanság virágjában lévő nemzedék a „mostazonnal” nemzedéke. A sorozatokra nem várunk heteket. Évados csokrokban letöltjük, megnézzük őket. Nincs miért díszbe öltöztetnünk a lelkünket, mert bárkit és mindenkit elérhetünk azonnal telefonon, vagy valamelyik üzenő alkalmatosságon. Látni is láthatjuk Ausztráliában élő barátunkat, ha videókapcsolatot létesítünk. Hol van ehhez képest a várakozás ereje és színei, amikor kézzel írott levelekre vártunk hetekig…
A sebész azonnal felvarrja a ráncot, implantátumot helyez be, zsírt szív le, ezzel megspórolja nekünk hetek/évek munkáját. Sőt, visszaforgatja az idő kerekét. Látszólag.
A műkörmös fél óra alatt eléri, amiért én még fiatal felnőttként élesztőt ettem, hetekig lakkoztam/reszeltem, vigyáztam (bele ne akadjon, be ne repedjen, le ne törjön). A hajhosszabbító kisiparos pedig megnöveszti percek alatt. (Elnézést az érintettektől, nincs bajom ezzel, bármit is jelentsen, mindenki azt csinál a testével, amit akar és világbéke.)
Mindent megkapunk azonnal. Késleltetés, várakozás nélkül. Eper van februárban, korcsolyázhatunk nyáron. A civilizáció kényelme. Igazán csak a gyermekek születését muszáj kivárnunk, és talán a növekedési ütemükbe sincs (még) hatalmunk beleszólni. (A programozott császárt most hagyjuk.)
Életünkből kiveszett a türelem, a várakozás, és ezekkel együtt mindazon tanítások, amelyeket a várakozással nyerhetnénk. Az izgalom, a képzelgés, akár a Kedves nélkül töltött idő, ami (még) fel(jebb)értékeli az együttlét óráit.
A példánál maradva: az évek, mialatt a hajam megnőtt a derekam alá, értékesebbé teszik a koronámat. A meditatív percek, melyek alatt százszor és ezerszer végighúztam a hajamon a kefét. Minden alkalommal, amikor megérintem, fésülöm, befonom, ezeknek az éveknek a gyümölcsét élvezem.
Mindannyiszor, amikor valamely gyümölcs beérését vártam és akkor arattam, amikor annak ideje volt, áldás érkezett az életembe ezzel együtt. Visszatekintve azt veszem észre, hogy amikor meg akartam spórolni magamnak a várakozást, az Élet – valami módon, sokszor egészen más területen – megállított. Megtanultam a türelem leckéit, és ma is tanulom őket.
Sokszor halom, hogy emberek dühösen, indulattal csapják ki a kopott klisét: „türelmet kell tanulnom”. Igen ám, ez igaz is. Csakhogy ez sem a gonosz Sors szeszélye folytán történik így, és nem azért, hogy az ártatlan áldozatot a halálba ingerelje. Érdemes megvizsgálni, hogy ennek a szituációnak, hol van(nak) a gyökere(i), ahol lehetett volna akár várni is a Kozmosz saját ritmusára (ha úgy tetszik: az isteni időzítésre), mégis siettettük a folyamatot, mert úgy volt kényelmesebb. Az igazán bosszantó az egészben (számomra) az, hogy valahányszor kutatom az eredőt, mindig elsőre beugrik.
A világformáló tapasztalatom erre az őszre valahogy úgy hangzik: engedjük a dolgokat a maguk idejében történni. Az ideális időzítésen való erőszaktevés nélkül, saját (tökéletes) ritmusukban. Amikor azonban érkezni akarnak, álljunk készen és fogadjuk őket, engedjük megtörténni a sorsunkban azt, ami régen oda van szánva, amit mi készítettünk oda magunknak. Ahogyan siettetni, úgy akadályozni, késleltetni (akarni) sem érdemes a dolgokat. Lásd még: „flow-élmény”.
Ez olyasvalami, amit magam is folyamatosan gyakorlok. Ha már elfogadtam a lineáris idő koncepcióját, amikor erre a játéktérre szerződtem, akkor észszerű, ha alkalmazom is. Az egyhelyben állva ordítás helyett elcsendesedem szépen és elmegyek odáig, ahol a dolgok megtörténhetnek. Vagy csendben várom, amíg a sorsfutószalag elhozza nekem a habos süteményt. A művészet ebben az, hogy elkerüljem a sültgalamb várást (amely – mint tudjuk – röpképtelen madár), ugyanakkor elkerüljem a REND megerőszakolását is. Lehetséges bizony, hogy a kettő közötti arany ösvényt megleljük és rajta harmóniában, boldogsággal haladjunk. Csupán odafigyelést és gyakorlást igényel a művelet.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
