Mesélek Nektek egy napról, tíz és fél óráról. Meseszirmokat dobok a szélbe, Rajtatok múlik, melyikért nyújtjátok ki a kezeteket.
VI. szirom
A lovasokat külön részen szállásolták el, a paripák villanypásztorral szépen elkerített részeken legelésznek, vívják dominancia harcaikat (őrült aranyosak, játsszák a nagylegényt, de csak a zene kedvéért, mert melegük is van, meg úgyis tudják, ki kivel van, csak éppen a miheztartás végett mégis ráfarolnak kicsit egymásra), és folyamatosan gyönyörűek. Van hucul, lipicai (akinek a gazdáját meg kell kérdeznem, hogy milyen állat ez pontosan, mert külsőre a lipicaira hajaz, de akkora, mint egy Shire, a nyaka olyan, hogy szerintem meg sárkány, én ilyet még nem is láttam, de a gazda váltig állítja, hogy lipicai), meg sok más mindenféle. Egy darabig bírom, de aztán a vezérhangya odahajt az egyik üldögélő emberhez, akinek előadnom, hogy nekem most egészségügyileg és mentálhigiénés okokból kifolyólag nagyon lovat kell ölelgetnem, tehát zokon venné-e, ha esetleg rácuppannék a táltosaira… Szegény jó lélek azt feleli, hogy tegyem bátran. Ennek az a vége, hogy Férj öt perc múlva idegesen köhint, tíz perc múlva pedig erélyesen közli, hogy igazán felhagyhatnék azzal az idegesítő szokásommal, hogy más lovait molesztálom, és ugyan álljunk már odébb… persze ő most is azt állítja, hogy negyvenöt perc telt el, de nálam nincs óra, ő pedig egyébként hajlamos a túlzásokra, így végül nem bizonyosodik be a lóölelgetésre objektíven elhasznált időmennyiség. Két állítás áll egymással szemben, amik végeredményben kioltják egymást, tehát vehetnénk úgy is, mintha éppen csak megálltam volna egy sörényborzolásra, nem értem, miért kell mindig zaklatni a kisebbet…
