Sok forrásból hallom, hogy ha egy nő azt mondja, hogy „nem”, az talánt jelent. Ha azt mondja, hogy „talán”, az igent jelent. Arról nem szól a mese, hogy az „igen” vajon mit jelent ezek alapján…
Hölgyek, meglehet, hogy tényleg ennyire komplikáltan működünk? És ha igen, annak mi az oka?
Vannak a párkapcsolatokat megelőző udvarlási szakasznak igen kedves kis játékai. Pajkos incselkedések, flörtölés, húzd meg – ereszd meg. Ez szerintem rendben van. A bizonytalanság olykor adhat némi izgalmat, fűszert a táncnak. De mi a helyzet, amikor a dolog játszmázásba fordul? Amikor már magunk sem igazodunk ki a szénakazalban… amikor tudjuk, hogy nem szeretnénk, mégis talánolunk, és amikor szeretnénk, de nemet mondunk…
Ha nemet mondunk, azt azért tesszük, mert tényleg nem akarjuk? Vagy azért, hogy tüzeljük a hímek cserkészösztönét? Voltaképpen ezer örömmel hanyatlanánk már ráfele a rózsaszirmos nyoszolyára, mégis játsszuk a megközelíthetetlent, aztán fennakad a szépen festett szemöldökünk, amikor már nem is akarnak megközelíteni.
Igen, szerintem is van ebben valami csodálatos, kozmikus ritmus. Igen, szerintem is kell az évődés fűszere. De mint minden fűszer esetében: itt is bölcsen tesszük, ha óvatosan adagolunk. Csak azért, hogy a játék ne forduljon játszmázásba. És tudjátok: ennek a gépezettnek mindig remekül olajozottak a csapágyai. Könnyen fordul. Más szóval: a pengeél-faktor itt is számít.
Sokszor előkerül a beszélgetésekben a női büszkeség. Továbbra is tartom, hogy nőként (is) arra kellene büszkének lennünk, hogy amit mondunk, az megfelel annak, amit érzünk. Az igen igent jelent, a talán talánt, a nem pedig nemet. Az olykori el- és visszautasítás sarkosságát természetesen lágyíthatja kedves mosoly, mindig nyílt tekintet. De – még mindig csak szerintem – érdemes vigyázni, hogy a kommunikáció egyenessége ne hajoljon el. Már csak a másik ember iránti tiszteletből se.
A megvezetés és beetetés ökrökkel szemben bizonyosan hatásos módszer. De aki Legényt, Férfit, Harcost vágyik az életébe… hááát…
Pálcák a kézben, áldás az úton.