Az utóbbi napokban sokszor találkoztam az EU tudósainak hivatalos állásfoglalásával a homeopátiával kapcsolatban, valamint az erre adott elegáns – és olykor kevéssé elegáns – válaszokkal. Magam is felfortyankodtam olykor az egymásnak feszülésen, támadásokon, ellenálláson. Arra figyeltem, ami bosszant.
Ezzel a cikkel igyekszem áttalicskázni a figyelmemet (és vele együtt a világomban megnyilvánuló erőt) arra, ami ebben a témában örömmel, reménnyel, bizalommal és hálával tölti el a lelkemet. Akinek van kedve, csatlakozhat.
Adva van ugye a kanonizált, kizárólag materiális alapokon nyugvó tudomány. Adva van továbbá az ő kistestvére, a nyugati orvoslás. Ez utóbbi szintén materiális alapokon hever, a testet mint fizikai és kémiai kölcsönhatások rendszerét vizsgálja. A kapcsolódó képzésben a szakemberek 6-12 éven át tanulják az anatómia és a vegyszertan különböző kombinációit – elméletben és gyakorlatban. (Őket nevezzük aztán orvosoknak.) Aztán vannak különböző világgazdasági iparágak, amelyek rengeteg profitot termelnek. A legzsírosabb ezek között (igen, a hadiipart is ideértve) a gyógyszeripar.
Ha picit távolabbról tekintek arra a helyzetre, ami jelenleg van, a körülményekre, akkor nincs a világon annyi bicska, amennyi ne nyílhatna ki a zsebemben.
Vagy…
… kereshetem, minek tudok örülni ebben a leosztásban.
Észrevehetem például, hogy a fizika immár bizonyította, hogy anyag nem is létezik. Egyszerűen nincs olyan, hogy szilárd, megfogható fizikai anyag. Nem tudjuk olyan nagy felbontásban vizsgálni a minket körülvevő világot, hogy egyszer csak beleütközzünk valamibe, ami tömör és szilárd. Anyag helyett energia van, különböző sűrűségben és vonzás-erősségben.
Ezért a tételért hálás vagyok a fizikusoknak, akik voltak olyan bátrak, hogy publikálták, amire rájöttek. (Ez elég régi dolog, csak témához tartozik.)
Összeszoríthatja a torkomat a hála, amiért léteznek orvosok, akik a rendszert belülről ismerve ráébredtek annak életellenes működésére és hibáira, és nem maradtak csendben. Azokra a bátrakra gondolok, akik valóban a gyógyítás őszinte szándékával kezdtek orvoslást tanulni (megdöbbentő, milyen sokan vannak!), és miután legalább egy évtizedet töltöttek azzal, hogy egy irányzat minél több részletét és módszerét kitanulták, még mindig képesek kérdezni.
Szinte felfoghatatlan csodának tartom, hogy a nyugati orvoslás alakjai olykor nem elégszenek meg azzal, hogy valami „gyógyíthatatlan”. Nem hagyják betömni szemüket-szájukat holmi megmagyarázhatatlan és véletlen eseményekkel. És nemhogy nem állnak meg itt, hanem egyenesen arra vetemednek, hogy rendszeren kívülre tekintenek. Mert a megértést keresik. Vagy a praktikumot. Vagy mindkettőt.
Szívbéli tiszteletem azon hősöknek, akik nem elégszenek meg az előrágott válaszokkal – orvosi értelemben sem. És addig mennek, amíg működőképes megoldásokat találnak.
Hogy néz ez ki a gyakorlatban?
Úgy, hogy a pszichiáter belátja, hogy pszichiáterként igen hamar beleütközik szakmája korlátaiba. Ám miután elhivatott, képtelen abbahagyni a keresést. Aztán mondjuk, rátalál a Hellinger-terápiára. És mondjuk, azt látja, hogy a segítségével emberek gyógyulnak. Valóságosan. És mondjuk, nem érdekli, mitől működik a rendszer. Mondjuk, megelégszik azzal, hogy működik (akár placebóként) és örömét leli abban, hogy a „betege” lelkében bekövetkezett a gyógyulás.
Vagy úgy, hogy a pszichológus rápillant a kliense asztrológiai rajzára, és ezzel egy csomó időt, egy csomó kérdést megspórol kettejüknek, amely időt fordíthatja magára a terápiás folyamatra, ezzel pedig hatékonyabbá tud válni a hivatásában.
Vagy akár úgy, hogy a belgyógyász megunja, hogy véletlenszerű gyógyíthatatlanságokba ütközik úton-útfélen és megnézi, vajon ugyanezek a tünetek a világ más tájain is gyógyíthatatlanok-e. És akik mégis meggyógyulnak, azokkal mi a helyzet? Mert nem és nem fogadja el a véletlent mint tudományos lehetőséget.
Volt szerencsém néhány kutatóval és kutatóorvossal beszélgetni, zömmel az idegrendszer és az agy kutatásának területéről. A minta valószínűleg túl szűk ahhoz, hogy reprezentatív legyen, de 100%-ban azt mutatja, hogy ők maguk, a tudományos munkájuk következtében jöttek rá arra, hogy amit az agyról (nevezetesen a léleknek, a szellemnek a hiányáról) tart a tudományos világ, az biztosan nem frankó. Hogy van ott valami még (amit egyébként sajnos a jelenleg általános tudományos kutatási módszerekkel majdnem lehetetlen kutatni és mérni, ám ez érzésem szerint nem azt jelenti, hogy nincs ott semmi, csupán azt, hogy másfajta kísérleti, kutatási és mérési módszerek kellenek. Olyképpen, ahogy a fényerőt sem lehet kilóban kifejezni).
Teljes szívvel támogatom, hogy jelenleg Magyarországon orvosi végzettséghez kötött a homeopátiás praxis. Mert amíg az alternatív orvoslásban nincs egységes alap, addig valamihez muszáj kapcsolni a gyakorlati működést. Jelenleg úgy vélem, hogy aki emberhez nyúl, annak ismerni szükséges az anatómiát, a szervek működését, a különböző vegyületeket (ideértve a hormonokat is) és ezek összefüggéseit az érzelmekkel, gondolatokkal. És mindezt alaposan.
Jól átgondolva: külső szemlélőként úgy tűnik nekem, hogy a jelenlegi orvosképzés jó alap lehetne. Csak ki kellene nyitni az ablakot, hogy bejöhessen a friss levegő. És pontosan ezt látom: azok az orvosok, akik elég bátrak ahhoz, hogy kitekintsenek a szobán kívülre, magukra vállalják azt a kellemetlen feladatot, hogy ők lesznek a hibásak, amikor a helyiséget átjárja a csípős, friss hajnali levegő. Hát naná, hogy hőzöng az, akinek a poshadt meleg a lételeme!
Az előző példánál maradva: akik a szobán kívül (pl. a kertben) játszanak, távolról sem kívánják a szobában lévők pusztulását. Hanem sőt. Ám arra igenis vágynak, hogy azok ott bent legalább kukkantsanak ki az ablakon, esetleg merészkedjenek ki virágot szedni, gyümölcsöt enni. És a valódi tapasztalatok birtokában döntsék el, melyik virág (gyümölcs) érdemes arra, hogy a szobába kerüljön, és melyik van inkább jó helyen a természetben.
Életem visszatérő eleme, hogy emberek olyan dologról alkotnak tökéletesen elutasító (sokszor radikális) véleményt, amit egyáltalán nem is ismernek.
Kialakítunk egy koncepciót, amit elutasítunk, amitől félünk; rávetítjük ezt a koncepciót egy vászonra, majd mindent megteszünk, hogy azt a vásznak megsemmisítsük.
Vigyázat, durva rész jön!
Emlékeztek a boszorkányüldözésekre? Olvastatok arról, hogy nem is olyan régen halállal fizetett, aki emberi testet boncolt? Olvastatok arról valaha, hogy elég sok ember pusztult el azért, mert más emberek olyan okokból kifolyólag gyűlölték őket, amik nem is voltak igazak?
Élhetünk azzal a munkahipotézissel, hogy ha valaha, valakik azt mondták volna, hogy mielőtt elégetjük/gödörbe lőjük őket (azokat, akiket gyűlölünk), ugyan vizsgáljuk már meg közelebbről, hallgassuk meg őket, hátha tévedünk… hogy akkor talán sok dolog máshogy alakult volna?
Vajon ha most a kanonizált tudomány kinyitná az ablakot (és mondjuk a gyógyszeripar hajlandó lenne felismerni és kitalálni, hogyan lehet az egészségben sokkal több pénz, mint a betegségben), akkor megindulhatna az értelmes párbeszéd?
Ha valamennyi „oldal” a megoldást keresné… vajon a megoldás a Hold háta mögé van elrejtve, hogy lehetetlen megtalálni?
Vajon nem mindannyian Terrán élünk, és nem az lenne a közös (elemi) érdek, hogy végső soron szabad és boldog életet éljünk – mindenki azzal a módszerrel, amit jónak tapasztalt?
Vajon csak én érzem úgy, hogy ez nem a materiális tudomány által is elfogadható bizonyítási eljárásokról szól, hanem sokkal inkább paradigmák és filozófiák egymásnak feszüléséről?
Megint…
__________________
Feneketlen mélységű hála tölt el, amikor azokra az orvosi végzettségű gyógyítókra gondolok (vannak szép számmal), akik kíváncsiak, elhivatottak, kitartóak, elszántak a gyógyításban, a keresésben.
Tisztelet illet Benneteket, akik nem fogadjátok el a lehetetlent mint tényt és a véletlent mint meghatározó opciót. Tisztellek titeket és szívből hálás vagyok nektek, amiért folyamatosan képezitek magatokat, éberek vagytok, elmentek a falig (és sokszor azon túl is), mert komolyan gondoltátok akkor régen, hogy gyógyítani akartok. Bátrak vagytok, nagyon bátrak, amiért kimerészkedtek a jászolon kívülre, a veszélyes, ám szabad rétek felé.
Csodállak titeket, mert hosszú évekig tanultatok valamit valahogy, és mégis megőriztétek a kíváncsi ártatlanságot, ami arra ösztönöz, hogy képesek legyetek a rendszeren kívülre tekinteni.
Köszönöm, hogy léteztek, hogy dolgoztok. Isten áldjon Benneteket!