Elmesélem, mit tanított ma nekem a csodálatos tündérkert, akinek gondnokául szegődtünk egy időre.
Pontosabban két fa, akiket nevezhetnénk akár a Tudás és az Élet fájának is, ha szenvelegni akarnánk, de szerencsére nem akarunk semmi ilyesmit. Szóval egyszerűen Platánnak és Fenyőnek nevezem őket, lényegükhöz híven. Elég különlegesség önmagában az is, hogy Platán hamarosan 200 esztendős lesz.
A terület előző lakói hatalmas szenvedéllyel viseltettek a drótok iránt. Drótkerítés romosodik a virágoskert körül, szögesdrótot találtam a birtokhatáron, szárítókötélnek látszó drót feszül a tornác és Fenyő között, Platánhoz pedig dróttal volt kikötve egy hajdanvolt kutya.
Ezeket a drótokat elszánt, kényszerítő alapossággal tekerték szorosan és több kanyarban az élő fák köré, akik – lepattintani képtelen lévén – az évek alatt csendes békességgel magukba olvasztották a huzalokat.
Amikor először megláttam a Platán lóderéknyi ágába mélyedt drótot, azonnal tudtam, hogy le fogom onnan szedni, hogy megszabadítsam a hatalmas ágat a húsába vájó idegen anyagtól. Igen ám, csakhogy nem olyan egyszerű egy ilyen műveletet kivitelezni. Már persze ha nem akarok láncfűrésszel nekimenni az ágnak, még nagyobb sebet ejtve, mint amekkora eleve is van.
Hoztam hát egy pici fűrészt, szinte reszelőt, és a muszájból ejtett seb kezelésére szolgáló fakezelő szottyadékot.
Természetesen az ág még véletlenül sincs könnyen elérhető magasságban, szóval több alkalommal létrára hágván gondoltam az operációt végrehajtani. Annyit meg tudtunk tenni korábban, hogy elvágtuk csípőfogóval a háromszoros drótbilincset (nagyzolok ám a többesszám első személlyel, mert én hiába tekeregtem a létrán a fogó körül, azért mégis Péter, az Erőskezű csípette szét azt a szájbanyeszett drótot), akkor a drótvégek szinte szétpattantak, olyan volt, mintha levegőt kapott volna a Mesterfa. Utána jöttem (volna) én több részletben a precíziós szerszámaimmal.
Csakhogy nem jöttem.
Nem azért, mert nem volt rá idő, vagy szándék, vagy akár eszköz. Felmásztam én egy szép borongós délelőttön a létrára, el is kezdtem reszelgetni a fakérget a még kilátszó drót mellett. Aztán megnéztem jobban, mit csinálok, és leállítottam a mentőakciót.
Ugyanis ahhoz, hogy a drótot kioperáljam, 3-4 centi mélyen bele kellene vágnom az élő fába. Körben, az ág teljes kerületén. Ahol még nem nőtte be a fa a drótot, az csak pár centiméter, ahol a leküzdhetetlen csomó állt ki a síkból. Ahhoz kellett volna még vagy 20-30 év.
Ott van tehát a drót valahol mélyen benőve a fa testébe. Van, ahol már nyoma se látszik, van, ahol még halvány csík jelzi a traumát. Ha én most elkezdem – a legjobb szándékkal – faragni-vágni a kérget, azzal új sebet csinálok, fájdalmasat és sokkal nagyobbat, mint ami eredetileg volt.
Így hát úgy határoztam, hogy levágjuk szépen a drótok napvilágon lévő részeit (többesszám lásd fent), a maradékot pedig hagyjuk Fenyő és Platán testében. Az élő fa tudja a dolgát, szépen saját részévé olvasztotta a drótokat, és ha jól sejtem, azok lassacskán korrodálódni fognak és feloldódnak a fában. Vagy ha nem, hát mélyen bent a fa húsában nem okoznak már fájdalmat és nem jelentenek csepp veszélyt sem.
Eszembe jutott Géczy Gábor egy régebbi előadása: Az Élet él és élni akar.
Fenyő és Platán megoldotta a helyzetet. Volt egy traumatikus hatás az életükben, de megoldották, túljutottak rajta és most mindketten egészségesek.
Ha elkezdeném felvagdosni az élő fatesteket, nemhogy újrajátszatnám a sérülést, de sokkal nagyobb sebeket ejtenék, mint amekkora az eredeti trauma volt.
Igen, jöhetnék nagyobb teljesítményű fűrésszel, kiszedhetném a Mesterfából és az Őrzőből az oda nem illő részeket, és a fák meg is gyógyulnának bizonyosan. De mit érnénk vele? A heg mindig látszana ott, ahol sebet ejtenék. Ahogy a fakéregbe karcolt idétlen kezdőbetűk se gyógyulnak be soha.
Szóval békén fogjuk őket hagyni. És így fogjuk őket szeretni és tisztelni tovább, a meglévő és megoldott, meggyógyított sérüléseikkel. És hálásak leszünk nekik ezért a felbecsülhetetlen értékű életleckéért.
Ezt az írást az önismereti utak padkájára szánom.
Ma, amikor divat lett mélyre menni és minden apró emlékképet felboncolni, komoly tanulság lehet Platánnak és Fenyőnek a története. Hiszen bennünk is vannak sebek. Húsbavágó, mélyen rejlő sérülések. És nekünk is elemi érdekünk, hogy egészségben, jól éljünk. És sokszor azt gondoljuk, hogy a betokozódott, elhatárolt, meggyógyult traumákat is ki kell piszkálni.
Pedig nem kell.
Ahol gennygóc van, ahol gyulladás van, ahol aktív mérgező folyamat zajlik, azt igen, azt muszáj piszkálni, felvágni, tisztítani, bekötözni. Ám ami olyképpen került nyugvópontra, mint a fákban a drótok… ahol élő szövet kerekedett ki győztesen a megpróbáltatásokból, ott nincs miért újabb sebeket okozni.
Azok a sérülések, amiket a szervezet saját erőből meggyógyított, és amely sebek a jövőben semmi módon nem képesek a szervezetet gyengíteni, azok a sebek hadd maradjanak gyógyultak. Nem azon a módon, ahogy én elképzelem, vagy ahogy a sebeknek általában gyógyulni kellene.
Részemről ma megengedtem a fáknak, hogy jobban tudják nálam. Hogy a saját hatókörükben hozott érvényes megoldással éljenek még négyszáz évig egészségesen és büszkén.
Egyúttal elhatároztam, hogy végigveszem szépen a saját sérüléseimet, egyenként. És ahol olyasmit találok, mint amire Platán és Fenyő tanítottak, azt mostantól békén hagyom. És elfogadom, hogy bár a gyógyulás nem a tankönyvi módon ment végbe, azért valahogyan csak végbement és mostantól ezeket az Élet-alkotta, csodás megoldásokat is képes és hajlandó leszek érvényesnek elfogadni. Akkor is, ha maradt utánuk pici heg.
