Néhányan megtiszteltetek azzal, hogy hozzászóltatok a szabadság témakörét firtató bejegyzéshez. Mivel úgy látom, sok az alapvető félreértés, megpróbálok most pinceszintről indulva újra alapozni, kicsit részletezve a kapcsolódó filozófiai hátteret.
Nem leszek rövid.
Amikor szabadságról és tapasztalatokról gondolkodunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a reinkarnációt, magyarul azt a jelenséget, hogy a lelkek tanulási célzattal újra és újra a Földre születnek, fizikai testbe. Amikor azt írom, hogy a tapasztalatok teljes vertikumát meg kell szereznünk a továbblépéshez, amibe beletartozik a tömeggyilkos és az apáca is, ezt természetesen nem (vagy nem minden esetben) egy életen belül gondolom.
Pontosan ezért jó a többször születés, hogy mindenre van éppen elegendő időnk és ismétlésszámunk. Töprengjetek el azon, hogy minden minőséget nem lehet egy életben alaposan megélni (egyszerűen nincs rá idő), ezen kívül az egymásnak ellentmondó tapasztalatok jó nagy kavarodást okoznának. Ezért aztán legyünk hálásak a feledés függönyének, amely elválasztja egymástól a földi életeket…
A fejlődés bizonyos szintje alatt a tudatunk egész egyszerűen képtelen megbirkózni azzal, hogy éltünk már csalóként, kegyetlen gyilkosként, kalózként és mindenféle egyéb alakban. Ez azért van, mert még mindig címkézünk és ítélünk, és még mindig belevonódva élünk a Nagy Színdarabba. Ez persze nem baj. Mindennek eljön az ideje.
A mai kor embere jellemzően a kapcsolatain keresztül tanul. Az oktatási folyamat is valamiképpen felgyorsult, egy életidő alatt sokkal több inger ér bennünket, ezzel párhuzamosan sokkal több tanulási lehetőségünk adódik, mint akár kétszáz évvel ezelőtt. Az odaáti világban, amikor a következő élet tervét összeállítjuk, ezt pontosan látjuk.
Mindannyian arra törekszünk, hogy a következő életidőbe a lehető legtöbb fejlődést beleszuszakoljuk, mert odaát, teljes tudatosságunk birtokában látjuk, hogy ez csak játék; a fizikai formánk csak egy átmeneti kabát, és hogy nem létezik más, csak szeretet. Azonban a karmikus hátizsákot érdekünkben áll könnyíteni, azt pedig csak a Földön lehet, fizikai testben, végső célként nullára hozva az adok-kapok játszmákat.
Akinek párkapcsolati témában nagyon sok tartozása és követelése van (tudjátok: mintha a Sors egy nagy naplófőkönyv lenne), több kapcsolatot is betervezhet egy életbe, hiszen annál többet pipálhat ki, annál könnyebb lesz a karmaszatyor.
Túlzásba is vinnénk a nagy bevállalósdit, ha nem fékeznének őrangyalaink, de ez már egy másik mese.
A lényeg ebből az, hogy a felpörgött lehetőségekhez alkalmazkodva a „mai kor” embere (azért az idézőjel, mert odaát a tér is, idő is ugyanúgy illúzió, mint az anyag fogalma) sok leckét, sok megélendő feladatot helyez el eljövendő életútjára. Halál után, születés előtt még tudván tudjuk, hogy nem lehet baj, hiszen érzelmeink és valódi vágyaink csalhatatlanul mutatják a helyes irányt bármilyen útvesztőben.
A probléma ott kezdődik, amikor leszületvén találkozunk az érzelemformáló gépezettel, a kulturális, családi és egyéb elvárásokkal. Amikor a vágy, hogy másoknak megfeleljünk, elnyomja a vágyakat, amik jelen életünk építőkövei felé vezetnének bennünket. Ilyenkor aztán a Sors angyalai és az Őrangyalok felváltva tépik saját hajukat és egymás szárnytollait, hiszen ők látják, hogy odaát nem ebben egyeztünk meg. Üvöltik ők szívünk mélyén, hogy nem erre lenne az előre, de mi folyton számítógép előtt ülünk, rádiót hallgatunk és napi sorozatot nézünk, nincs időnk (egy idő után pedig nincs bátorságunk sem) meghallani hangjukat. (Nem csodálkozhatnánk azon, ha az angyali híradások arról szólnának, hogy manapság ugrásszerűen növekszik az apatikus, szenvedélybeteg angyalok száma. Nehéz lehet velünk…)
Az egyetlen reménység ebben a kifordított, elcsemballózott rendszerben az önismereti munka. Az önismeret ugyanis az egyetlen eszköz, amely visszavezet minket önmagunkhoz. Ezen az úton találkozhatunk (újra) saját valódi vágyainkkal.
A két kulcsszó: „saját” és „valódi”.
Kérlek, értsetek jól! Amikor a szerelem (vagy bármely más emberi kapcsolat) szabadságáról beszélek, még véletlenül sem biztatok senkit arra, hogy olyan utakat járjon, ami nem sajátja! Vagy hogy kipróbáljon olyasmit, amire nincs vágya. Azonban arra kifejezetten és nyomatékkal biztatlak Mindannyiótokat, hogy találjátok meg valódi vágyaitokat, és haladéktalanul éljétek meg őket, és ugyanezt a szabadságot adjátok meg minden léleknek, aki a környezetetekben él.
Fura dolog ez, hiszen a szabadság van, azt más ember nem tudja elvenni, és így nem adhatja vissza sem. Mégis meg kell ejtenünk ezt a virtuális szertartást, mert annyi ideig hittük az ellenkezőjét, hogy ez a lépés sok esetben megkerülhetetlen.
Van, hogy egy kapcsolattal adósságot dolgozunk le, van, hogy tartozást hajtunk be, és van, hogy egyszerűen tanulunk. (Van például, hogy egy házasságban élő nőt a szeretője tanít meg arra, hogy szeretni tudja önmagát. Ennyi a feladata és nem több. Amikor ezzel elkészült, a szeretői kapcsolat kihűl, békében és szeretetben elválik a két életút, az asszony házassága pedig működik tovább, új színben ragyogva, boldogan. Nem, ez nem paradoxon.)
Amikor azt mondom, hogy a Társam szabad, az nem jelenti azt, hogy kifejezetten felszólítom, hogy ciceréssze végig a telefonkönyvet A-tól K-ig.
Simon Cederquist: Dancing in the dark
(i) Olyan Férfit választok Társamul, aki szintén az önismereti úton jár és tisztában van saját vágyaival.
Pasikkal nem állok szóba. Esetleg addig, amíg megkérem őket, hogy álljanak arrébb, mert eltakarják a kilátást. Személy szerint az én cél- és vadászterületem a Férfiak halmaza (így, nagy F betűvel), de ez mindenkinek egyéni döntés. A lényeg, hogy a fogalmakat tisztázzuk. Ha pasiktól vártok férfias viselkedést, az kb. annyira logikus, mint kabócákkal íratni military szabálykönyvet. És nem, ez nem szőrszálhasogatás, hanem tudatosság arra nézvést, hogy a szavainkkal teremtünk (lásd még: szómágia).
(ii) Tudom, hogy a hazugság olyan, mint a lyuk a szöveten. Attól, hogy az egyik felét nézem, még a másik fele is lyukas. Egy hazug szituációban, ha nem kifelé hazudok, akkor annak egyenes következménye, hogy befelé hazudok, és ez pontosan ugyanannyira pusztító! Nincs pardon.
(iii) A hűség számomra egyéni kategória, ahogy az idézetben is olvashattátok. Bármely más személyhez, vagy külső kategóriához hűnek lenni próbálni elpocsékolt erőfeszítés. És ugyanezt várom a Társamtól is.
(iv) Társam az, aki iránt a szívem teljes mélységében a sugárzó szeretetet érzem. Akit indokolás és kitételek nélkül, feltételek híján, szabadon, örömmel és kacagva tudok szeretni és tisztelni. Nem megyek bele (helyesebben: már nem megyek bele) olyan kapcsolatokba, amik az egóm számításai alapján (gazdasági, érzelmi, vagy társadalmi mérleg alapján) szufficitesnek ígérkeznek.
(v) Tudom, hogy a szerelemről nem tehet senki sem. Tudom, hogy hiába ígérem valakinek, hogy nem leszek másba szerelmes, ez nem az én hatásköröm. Ugyanúgy, ahogy felelősséggel azt sem ígérhetem, hogy 96 évig fogok élni. Mert fogalmam sincs.
(Nem is gondolnátok, ezen kívül még mennyi mindenben hasonlítanak egymásra szerelem és halál.)
Ha a Társamban felébred a szerelem valaki más iránt, hogyan állhatnék az útjába? A legtöbb, amit értem tehet, hogy őszinte és tisztességes velem. Emlékeztek a lyukas szövetre? Ha nem éli meg (=hűséges marad „hozzám”), önmagának hazudik.
Van olyan, hogy az ember egyszerre több ember iránt is érez tiszta szerelmet? – Igen, van. És okosan tesszük, ha nem sietünk az el- és megítéléssel, mert a Teremtő morbid humora villámgyors és nagyon patent. Azonnal megkapjuk életünkbe azt a minőséget, amit magas lóról megítéltünk.
(vi) Az ember alapvetően szabad létező. Mivel a Társam ember, Ő is alapvetően szabad létező. (Van az a matematikai szabály, tudjátok, hogy ha A=B és B=C, akkor szükségképpen A=C.) Mindent szabad Neki. Bármit. Hazudni is szabad, de azt tudom, hogy nem teszi. Nem miattam. Önmaga miatt.
A szabadság azt jelenti, hogy mindent és bármit megtehet. Az önismeret pedig azt jelenti, hogy ő csak azt teszi meg, ami tényleg az útján van. A bizalom és a tisztelet pedig azt jelenti, hogy bízom Benne, és kétség nélkül tudom, hogy ez így van. Vagy ha mégsem – mert hibázunk mindannyian – akkor meg tudjuk beszélni.
A „megcsalt”, „otthagyott”, „kihasznált”, „megalázott” az egó szavajárása.
(vii) Ha szeretjük önmagunkat, ha bennünk van az egészséges magabiztosság és önértékelésünk is a helyén, akkor jó közérzetünk nem függ senki mástól.
Nem, a Társunktól sem.
(viii) Amíg közérzetünk minősége bárkitől vagy bármitől függ, nem vagyunk szabadok magunk sem.
(ix) A monogámiát nem lehet sem elhatározni, sem megfogadni. A monogámia (a maga őszinte mivoltában) történik. Egy időre. Végtelen pillanatokra. Pillanatnyi évekre. Monogámiát fogadni – bárhogy csűrjük, bárhogy erőltetjük – mindig felelőtlen hazugság.
Megint a lyukas szövet. Ne feledjétek: a gondolatok is számítanak. Ha beleszerettem valakibe, és fizikai szinten nem egyesülünk, azonban gondolatban őt ölelem, amikor a párommal vagyok, aljasul hazudok, és becstelen vagyok magammal és a párommal szemben.
Ha leszületendő lélek lennék, nem vágynék ilyen násszal testbe kötődni.
(x) A Létezésben MINDENRE igaz: „Ha nincs rá vágyad, ne éld meg!”
Ha a társamnak én vagyok a Teljesség, és nem jön harmadik a kapcsolatba, az valószínűleg azért van, mert egyrészt nincs a kapcsolatban energetikai hiány, másrészt egyikünk életútján sincs sem karmikusan személyhez, sem karmikusan érzelemhez kötődő megélési kötelezettség. Ebben az esetben ez így van jól. Túlagyalni ezt sem kell.
Végül pedig: ezeket a minőségeket olyan Emberek találták ki önmaguk számára, akik tettek már néhány lépést a Láthatatlan felé. Ha valakinek az a teljesítmény, hogy nem embert öl, hanem csak bankot rabol, annak kell örülni, és felesleges fárasztani azzal, hogy kihez vagyunk hűségesek és mi a szabadság.
Mindannyian megéljük a Létezés valamennyi szintjét. Ezért mindenkit kizárólag személyre szabottan lehet megítélni, és ezt sem végezheti más, mint önnön lelke, miután átkelt a Halál beavató kapuján, és látja a nagy egészet.
Városi bíróságokkal pöszmötölni ostobaság. De szükség van ezekre is, különben nem lenne kunszt visszatalálni a Fénybe.
Ahogy P. Mester szokta volt mondani: „aranykorban a hülye is meg tud világosodni”.
Amikor tehát a szabadság és a hűség kényes tájára akartok tekinteni, soha ne felejtsetek el megmászni egy hegyet és ebből a magasabb nézőpontból vizsgálni az életet.
Ha elég magasra mentek, észreveszitek, hogy terepasztal.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
