Volt arról szó, hogy mostanában minden változik. És hogy ez mennyire jó, mert érintve vannak párkapcsolati macerációk, anyagi vonatkozású dolgaink, akár karrier, egzisztencia, vagy bármi más, amit akarunk, mert az égen minden mindennel összefügg. (Ilyenkor boldog az asztrozófus, mert akármit írhat, be fog jönni.)
Tanulunk, sugallatokat kapunk, új kezdetekhez érzünk inspirációt és erőt, kapcsolati téren tisztábban látunk és képesek vagyunk megtenni a szükséges lépéseket.
De valahogy arról mintha még nem beszéltünk volna, hogy bármit kezdünk, bármibe fogunk, az új kezdetek alapja, a változások kiindulópontja az igazság kell legyen.
A múlt megoldatlan helyzetei újra és újra visszaköszönnek életünkben, ezzel nem mondok újdonságot. Az már talán figyelemre méltóbb, hogy rajtunk áll ezeket az ismétlődő köröket egyre magasabb szintre emelni.
Az egyént illetően ez családi, otthoni dolgok kimondását jelenti. Belefér ebbe az állásba édesanyával kapcsolatos ellentétek tisztázása, ahogy családi sérelmek, jogtalanságok átbeszélése is. Nem muszáj, de jó, ha tudjuk, hogy addig nem szabadulunk, amíg zsebünkben nincs a tanulság. Mi raktuk így össze magunknak.
És amit esetleg be tudunk seperni a családi szőnyeg alá, még mindig kísért nemzeti szinten. Ugyanis a nagy tükröződik a kicsiben, és viszont. Néhányan úgy véljük, minden cinkes szituációt kezeltünk már a családunkban, akivel még dolgunk van, azzal mindent átbeszéltünk, akivel pedig már nincs, azt szeretettel elengedtük. Kiváló! Aztán mi a helyzet nemzeti szinten?
Talán nem vonatkozik ugyanez a magyarság egészére?
Töprengjünk együtt: érezzük-e vajon mindannyian, hogy recseg-ropog az egész építmény? Hogy áhítjuk a gyökeres változást, mert látjuk, hogy az egész állványzat roskadozik? Felmerült már bennünk, hogy ezt foltozni nem lehet, hanem fel kell égetni, és valami egészen új kell szülessen a hamuból?
Érezzük esetleg, hogy Magyarország mint ország, és a magyarság mint nemzet szomjazza a gyökeres változást? Azt a megújulást, amelynek ő is cselekvő részese, és amely végre elhozza a szabadságot és a harmóniát?
Gondoltunk már arra, mennyi ideig működhet a jelenlegi oktatási rendszer? Az egészségügyi (hah!) rendszer? Mennyi ideje lehet még hátra a mostani társadalmi berendezkedésnek?
Mindannyian érezzük, hogy változás közeleg. Nem is kicsi, nem is felszínes. De vajon van elképzelésünk arról, hogy ha nem tudatosan megyünk elébe a történéseknek, hol dob bennünket partra a vihar?
Az én fülembe azt suttogja az égi Mesetündér, hogy amennyiben az a cél, hogy megváltoztassuk, előre vigyük, fejlesszük és megoldjuk, akkor először állj, és egy lépést hátra! Mert ha ez a cél, akkor képtelenség nem észrevenni, hogy mi az az alap, amelyre mindez stabilan és biztonságosan felépülhet.
Milyen érték garantálja, hogy a változás nem romboló lesz, hanem emelni fog minket nemzeti szinten, és nem káoszt eredményez, hanem isteni Rendet? Nos… ha megvizsgáljuk a csillagos eget, akkor a válasz azonnal szemberagyog.
A magyarságnak – nemzeti szinten – feladata és lehetősége, hogy felismerje és kimondja végre a múltjával kapcsolatos igazságokat. Az előrelépés érdekében érdemes leszámolnunk a hazugságokkal. Észre kellene vennünk, hogy a pohár tiszta vízért rimánkodik, hogy a szellemileg ránk kényszerített, mondvacsinált alapokon nem építhetünk tiszta jövőt. Sem magunknak, sem a Porontyoknak.
Azért írom ezt Nektek, mert az ilyen mélységű és fokozatú változást, ezt a fajta igazmondást nem szabad felülről várnunk. A múlt igazságai most Hunor és Magor szintjén hatnak. Vagyis az első felismerés, hogy ezeket az igazságokat az egyén szintjén lehet és kell működtetni, kimondani. Egyáltalán nem baj, ha a mainstream propaganda nem támogatja a nyílt kommunikációt. Erre valók a személyes kapcsolatok, kis közösségek, akik beszélnek egymással, tanítják egymást. Nem feltétlenül az a lényeg, hogy ismét legyen egyetlen uralkodó igazság. A lényeg – első lépésben – az, hogy lehessen beszélni a változatokról. Hogy mindenki szabadon, a körülmények ismeretében választhassa ki azt az igazságot, amire rápendül a lelke, amit tiszta szívvel el tud fogadni igaznak.
És ez még mindig nem szól arról, hogy ha én megtaláltam az igazságom, akkor megégetlek, ha nem fogadod el.
A változás – akár családi, akár nemzeti, akár kozmikus léptékben – kizárólag igazságon és szereteten alapulhat. A hazugságra és gyűlöletre épített kalyibák kivétel nélkül mindig maguk alá temetik építőiket és lakóikat egyaránt.
Sokan kérdezitek: ezekben a napokban zajlik-e változás, most dől-e el kicsiben az egyén, nagyban az emberek sorsa.
Igen, úgy érzem, komoly, radikális és gyökeres változások zajlanak bennünk és körülöttünk. Rajtunk áll, hogy felismerjük és felvállaljuk-e annak felelősségét és lehetőségét, hogy ha már úgyis fejre áll a világunk, egy mozdulattal tisztítsuk meg pincétől padlásig.
Nem mesélek égi bárkáról, meg bűnbánatról, semmi ilyesmiről nincs szó. De a felszín alatt, a látványos lózungok mögött hatalmasra nő az egyén felelőssége. Mert mindig, mindig egyéni döntés a felelősség felvállalása. Mindig egyéni döntés saját életünk tisztítása. Emlékeztek, hogyan tanítanak dédanyáink takarítani? „Bentről kifelé!”
Amikor egyre több ember élete tisztul, egyre kevesebben vagyunk hajlandóak elfogadni és ismételni az egyéni vagy globális hazugságokat, a körülöttünk épülő világ is tisztulni kényszerül. Nem tud mást tenni.
A Nyilas népének káprázatos lehetősége visszanyerni azt az erkölcsi és tudatossági szintet, ahonnan elindult, immár nem csak össznemzeti értelemben, hanem az egyének szintjén. A kígyó megharapta saját farkát: a változás eredője és tündöklő célja ugyanaz. Az Igazság keresése, felvállalása. Amikor kiegyenesítem a hátam, az égre emelem a tekintetem, és szeretettel, de határozottan kimondom, amit ki kell mondanom.
Itt érkezünk vissza ahhoz a fontos kérdéshez, hogy van-e esélyünk megváltani a világot.
Természetesen van. De manapság a világmegváltás csendben zajlik. A messiások hétköznapi embereknek öltöznek, a csoda csak akkor mutatkozik meg, ha már készen van.
No persze… aki figyel és tudatosan keres, annak már sokkal előbb is.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
