Töprengtem, vajon nyúljak-e hozzá elengedés-témakörben ahhoz a kényes, nyafogós fejezethez, amit a köznyelv – a lényegből mit sem értve – halálnak nevez. Reggel direkt válasz érkezett, ezért ma a gyász kínos, szégyenteljes, bűntudatos mocsarát járjuk körül. (Azért az tagadhatatlan, hogy tudok kedvet csinálni, nem?)
Amikor el tudjuk engedni szerelmeinket, gyermekeinket, barátainkat és vagyontárgyainkat, legtöbbször úgy érezzük, ideje letelepedni a babérfotelba, kijártuk a Létezés egyetemét. Általában ilyenkor jön a kozmikus visszatesztelés. Székelyekkel szólván: „vajon-e?”
Amikor gyermekünk elköltözik, régi barátunkkal megszakad a kapcsolat, szerelmünk más vizekre evez, még ott a bizonyosság: nem feltétlenül került ki látóterünkből egészen. Vagy ha ki is került, még visszajöhet. Esetleg. Valamikor. Nem mintha akarnánk vagy valami, de azért nem teljesen kizárt ugye, ha meggondoljuk…
A Halálkapun azonban kevesen tudnak túlzoomolni. Ehhez jön még csatlósnak a modern gyakorlat, ahol mind a születés, mind a halál valami természetellenes állapot, mindkettőt kórházban illik végrehajtani. A világért sem támogató, szerető családi körben, békességes harmóniában, saját ritmusban. Hanem ellenkezőleg.
Nem térek ki arra, hogy a természetes halál lehetőséget ad az embernek a búcsúra, a gondolatszoktatásra. Nem téma most, hogyan méltó és hogyan egészen méltatlan. Pedig egy-egy misét megérne az is: vajon lehet-e Isten-gyermekhez méltó, aminek az eleje is, vége is szánalmas.
Az viszont erőst boncolásért kiált, hogy miért rettegjük a halált, miért taszítja tudatunk és kultúránk elfojtásba, tagadásba, hárításba ezt a csodálatos misztériumot.
A materiális alapokon nyugvó gondolkodás szerint a halállal minden megszűnik, ebben az esetben tiszta hülyeség bármennyit foglalkozni azzal, aki meghalt. A teste visszakerül a bomlási körforgásba, lelke meg eleve nem is volt, mert az meg mi az. Ez a gondolkodás eléggé távol esik a szellemi alkatomtól, ezért hanyagolom mint érdektelent.
Van aztán még az ilyen-olyan keveréke az ezoterikusnak és a materiálisnak, amikor arra gondolunk, hogy a Föld – mint olyan – siralomvölgy, az eltávozó megtért az Atya/Ősei/stb. kebelére. Ebben a vonatkozásban megint nincs túl sok értelme burnyogni, hiszen akit szeretünk, most egy olyan helyen van, amely a földi síknál jobb, dicsőbb. (Nyilván ott van, mert szerettük, és akit szeretünk, arról nem gondoljuk, hogy a Pokolban pörkölődik. Persze, voltak dolgai, de ezeket még tutira ki lehet magyarázni.)
Ezekben az esetekben nagy vonalakban azt mondhatjuk, hogy magunkat siratjuk, mert nem mondtuk el Neki, nem éltük meg Vele, és már soha-soha többé nem is lesz lehetőségünk (tehát azt sajnáljuk, hogy pipogya agyagkorsóként viselkedtünk, feltételezhetően a szívünk ellenében).
VAGY: az a verkli fő dallama, hogy „mi lesz velünk most, hogy…”
Jah, kérem, ezek szerint lehet, hogy pont teszünk rá, mi történt a Drága Halottal, mert valójában attól ijedtünk meg, hogy mostantól majd nekünk kell gondolkodni, elintézni dolgokat, esetleg (csak halkan írom, annyira rémisztő még a gondolat, hogy Ti se olvassátok hangosan) rettegünk önmagunkkal egyedül maradni?
Sajnáljuk, hogy megszűnt mindannak a jónak a forrása, amit az elvesztett kedves lélek által kaptunk? Talán a gyász – ha megkaparjuk a felszínét – nem más, mint önsajnáló önzés? Vagy önző önsajnálat? Melyik a jobb?
Ez így annyira egyébként nem tűnik nekem sem logikusnak, sem elegánsnak.
Kell, hogy legyen valami, ami megkönnyíti a halál elfogadását (ha már eddig úgy tűnik, nagyjából mindenki bekopogtat egyszer a Nagymester ajtaján).
Töprengéseim során arra jutottam, hogy az ember akkor kezdi el rettegni a Teremtés csodáit, amikor elfelejti, hogy ő Istennel egylényegű, és mindenki más is az.
Hogy a halál egyáltalán nem jelenti semminek a végét. Még csak látótérből való kikerülést sem jelent feltétlenül. Csupán távcső és technika kérdése az egész.
Gondolkodtatok már azon, mi történik, amikor meghalunk? Úgy hallottam, hogy olyankor megjelenik a Halál Angyala (aki a közhiedelem rusnya mezőgazdasági idénymunkás-ábrázolásával ellentétben Isten gyönyörű angyalai között is benne van a top háromban), megcsókolja az utazót, így segítve át lelkét a túloldalra. („Én a Halál rokona vagyok, / Szeretem a tűnő szerelmet, / Szeretem megcsókolni azt, / Aki elmegy.”)
Kép: doniaalmassi.com
A lélek először köpni-nyelni nem tud (egyrészt mert elfogytak a szükséges fizikai eszközei, másrészt a csodálkozás okán), és idő kell neki, mire újra beleszokik a Fénytermészetű, testetlen, szabad létezésbe. Nemhogy nem semmisül meg, hanem – abból a perspektívából – olyan, mintha éppen megszületett volna. Mintha az illúziók világából kilépve hosszú, nehéz álomból ébredt volna. A léleknek az a létezés a természetes állapota. Olyképpen, ahogy Dzsuang-Dszi álmodja a lepkét.
Hogy a lélek mit kezd magával a fizikai test halála után, nem tárgya ennek az írásnak. Ezermillióan írtak-láttak már ezzel kapcsolatban, és érzésem szerint sok jó változat is kereng a köznek – egy kicsivel tágabb – tudatában. Szerintem itt elég annyi, hogy nem unatkozik és nem is szenved. Hanem sőt!
Amikor valaki „meghal”, azzal általában tanítja a maradókat. Mi pedig ahelyett, hogy plajbászt fognánk és leckéhez látnánk, elkezdünk óbégatni és keseregni a bennünket ért fájdalom felett.
Nem beszélek amúgy az óbégatás ellen. Az óbégatás jó és hasznos. De csak addig, amíg el nem rendezzük a fejünkben a káoszt és fel nem fedezzük, hogy ennek az érzelemnek nincs valóságos gyökere.
Richard Bach írja valamelyik könyvében (a szó szerinti idézetet lusta vagyok előkeresni), hogy nem hajlandó meggyászolni az édesapját (?), amiért levetett egy elhasznált kabátot. Úgy hiszem, aki ezt írta, tudott valami lényegeset. Tudta, hogy semmi jelentősége, hogy itt vagyunk vagy amott, még testben, vagy már abban… hiszen akikkel találkoznunk kell, úgyis találkozunk. Akikkel egy családba tartozunk, azokat képtelenek vagyunk szem elől téveszteni (ha mégúgy akarnánk is).
A csóknál hagytam volt el: nem tartjátok különösnek, hogy amint Isten a Teremtés kezdetén életre csókolja az Embert a teremtett világra, ennek negatívja, kiegészítő párja történik az életfonal másik végén?
A Halál meseszép angyala ugyanennek a csóknak a másik pólusával csókolja életre az Embert – a túlvilágra.
Az én olvasatomban ez nem tragédia, hanem gyönyörűséges, szent misztérium.
Tetézve azzal, hogy ha jól figyeltek, érezhetitek, hogy a tiszta Szerelem által átlelkesített csókban mindkét íz: Életé és Halálé is benne rejlik.
Az ember mostanában hajlamos megfeledkezni isteni középpontjáról. A SZER-elem állapotában azonban automatikusan felidéződik ez a „tudás”, és örök szellemünk bölcsességével érezzük, hogy minden ember ugyanúgy teremtő és lebontó, ahogy a Mindenség Istene, tehát minden ember csókjában ugyanúgy benne van Élet és Halál, ahogy a Teremtő, és a Vele egylényegű Halál csókjában benne volt, benne van, és benne lesz egészen addig, amíg csak a Világnak szüksége lesz olyan játék-látszatokra, mint halál és születés.
Ezt pedig, Kedvesek, nincs amiért sirassuk.
