Ezernyi egyéb ok mellett azért is vagyok szerelmes a tavaszba, mert napközben szüntelenül cserfeskednek, pletykálnak a madarak. A feketerigó füttyét például a sokféle hang közül is könnyen meg lehet ismerni. Tavasszal minden él, nyüzsög, bódult énekekkel vonja magára a többiek figyelmét. Ilyenkor lármás a nappal, nincs percnyi megállás.
Ahogy aztán a Nap elbúcsúzik, úgy halkul el a zsibvásár, úgy vált a harsogás álmoskás füttyögetésbe. A nappal oly élénk madárkák tétován (maguk is mintha már álmodnának) altatót fújnak a lomboknak, és mire leszáll az éjjel, a csend teljes és bontatlan.
Fotó: vaakili.com
Mígnem fájdalmasan, kínzón gyönyörűséges trilla hasít a némaságba. Az éjjel fekete sötétje, a csillagragyogás ezerszeresre erősíti a hangot, a kísérteties dallamok visszhangot vernek, mintha a csillagok dobálnák egymásnak a megrepedő szívek fájdalmát.
Ilyen muzsika csak a fekete éjjelben hallható. A világosság nem bír el ennyi szenvedélyt, ennyi édesbús, rajongó vágyat. A születés nehéz, édes páráival viselős tavaszi éjjel lágyan befogadja, ringatja a hangokat. Nem vész el egy sem. Ha van a sóvárgó szerelemnek zenéje, akkor az a csalogány torkában születik meg, és talán igaz a legenda: talán a piciny művész tényleg elpusztul, ha dala véget ér. Aki ennyi varázslatot enged át a testén, nem csoda, ha belehal a végetérés ürességébe.
A régiek úgy tartották, hogy a garabonciásnak tizenhárom iskolát kell kijárnia, mielőtt megkapja a felleghajtót. A tizenhárom iskola magában foglalja az éjszakának, az álmok birodalmának az ismeretét. Éjjel, a csillagtűzben még Aphrodité színei is sötétebbek; az érzékek kiélesednek, és aki magányosan hallgatja a fülemüle dalát, megmerülhet a vágy éjkék bársonyban kavargó mélységeiben. Sokszor neve sincs, arca sincs, érintése sincs a kívánásnak; a vágyódás csak önmagáért nő, dagad, míg végül eluralkodik egész lelkünkön, és a kicsi madár csak énekel tovább, fáradhatatlanul, felsebezve, megvérezve, önmagára rémítve a védtelen, álomból ébredő, vagy álmatlanul vergődő, kiszáradt lelket.
Aki nem akar, aki nem mer érezni, azt a május éjszakák keserves kísértete, az elbírhatatlanságig gyönyörű bülbül-ének megtanítja szerelmesnek lenni, megtanítja vágyódni. Konkrét tárgy nélkül, cél nélkül. Az Isten-gyermek átlényegült lelke ilyenkor emlékezik, és a madárdalba szerelmes, mert a kínzó szerelem, a feszítő megteltség érzése arra emlékezteti, milyen érzés a Teremtő Istennek lenézni erre a világra, és végtelenül, tékozló feloldódásban, sóvárogva vágyni saját lét-cseppjeinek megváltását akkor is, ha a szívek éjjelében a hangja sehogy máshogy nem ér el önnön apró részei fényből szőtt középpontjához… sehogy máshogy, csupán egy kismadár kínkeserves, önátadó, őrjöngően tiszta énekében.
Úgy hiszem: a csalogányokban olyan emberek lelke lüktet, akik végigélték a létezés minden csodáját, mélységet és magasságokat, birtokában vannak a végső tudásnak. És azért születnek időről időre piciny lélekmadárként erre a bolygóra, hogy emlékeztessenek. Hogy minket, kisebb testvéreiket lelken fogjanak és visszavezessenek az EGY tapasztalásához. Májusban, amikor a szellemlények anyagba érkezésének idejét ünnepeljük. Amikor minden a termékenységről szól.
Aki megnyitja önvalója legmélyét a fülemüle síró trillái előtt, és mer fájni, mer együtt sírni a lélekmadárral, akár órákon keresztül egy éjjelen, azzal csoda történik.
A csalogány elnémul, ahogy a hajnal első sugarai lilás derengésbe vonják a keleti égboltot. De az ember, akinek a lelke a beavatásnak ebben az izzó kemencéjében égett át, nem lesz már ugyanaz soha.
