Mostanság „beavatást kapni” legalább annyira trendy, mint a korábban már kivesézett papnő-őrület.
Kép: pinterest.com
Ebben a témában mindenki gondol füstös barlangszentélyre, beavatási szertartásra, különféle típusú és mennyiségű áldozati cuccra, meg az elmaradhatatlan Gurura, aki ugye >>adja<< a beavatást. (A Guru persze lehet fő- és mellékpapja az adott rítus-rendszernek, magasabb szinten álló tanító, stb.) A ceremónia vége felé fanfárok zengnek, dobpergés, az angyalok visszafojtott levegővel lesben ülnek… és megtörténik a csoda: a jelölt felavatódik. És onnan kezdve majd minden tökre más lesz, mert lám-lám már megvan ez a pecsétünk is.
No most én azt tanultam a meglehetősen rendhagyó iskolában (ahova jártam), hogy külső beavatás nincs. Illetve ha van, az pontosan annyit ér, mint rádióban az arcjáték.
Tudom, hogy tök szimpla, és csillám sincs benne meg villogó led-sor, de mi lenne, ha legalább egy picit beengednénk a töprengentyűbe olykor, hogy a valódi beavatás: maga az Élet.
A színes-szagos, ezerízű ÉLET.
Mindenkinek a sajátja. A (radikális) változások. Szerelmek, viták, fájdalmak, konfliktusok, nyári szél, hóemberek, táncok, meggybefőtt és fenyőerdő. Az Élet hozza a beavatásokat élethelyzetek képében, amelyeknek a megoldási mikéntje jelenti a felkenést. Sorsunk maga tanít bennünket, egyéni módszerrel, személyre szabott tantervvel és ütemezéssel.
Ki hajlandó ezt a szívével érteni? Minden ember, minden élő és élettelen dolog, minden és bármely körülmény, helyzet és kaland (főleg kaland!) válhat fő-fő beavató mesterré.
Persze akkor, ha figyelünk.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
