Pár hónapja ismét szózsokés kedvemben vagyok, örömmel játszadozom kifejezésekkel, bontogatok egyszavas rejtvényeket. Ma az „önismeret” van soron.
Ahogyan a matéria hívői könnyen elkallódnak a tőzsdei mutatók és GDP között, úgy az anyagi világon túlra tekintő népesség egy (nagy) része között is fogalomzavarodás érzik mutatkozni. Rögtön előre is bocsátom ehelyt, hogy az alant következő gondolatok a saját szubjektumomból fakadnak, és így nem tekintendők objektív igazságnak. Csak töprengetőnek szánom, ahogy mindig.
Az első gigabukta ott van, hogy szívesen összemosódik az ezotéria és az önismeret. Ez részben érthető, hiszen az ezotéria (a szó görög eredetében) a belső földre, a belső világokra utal. Mostanság azonban lehet azt gondolni az ezotériáról, hogy aki műveli, különféle pszichedelikus szerek hatása alatt baromságokat mormol, és azt gondolja, hogy éppen Jézust „csatornázza”. Nem tisztem bontogatni, hogy ez kinek a hibája, mindenesetre többektől láttam lesajnáló szemforgatást az „önismeret” és a „lélekmunka” fogalmakra, mert a szemforgató képzeletében ezeknek a tevékenységeknek elengedhetetlen kelléke a kristálygömb, fekete macska, nyúlláb és misztikus szimbólumokkal telerakott, kopott falikárpit, meg a blődségek mormolása.
Leírom ide, hogy ezzel szemben nekem mit jelent mindez.
Sőt, inkább azzal kezdem, amit NEM jelent. Nem jelenti elsősorban a fent leírtakat. Nem jelent a mindennapi élet előli menekülést, nem jelent ügyes kifogásokat, alibizést. Nem jelenti azt, hogy a saját mocskommal félek foglalkozni, tehát szívesen turkálok a máséban. És nem jelenti a felszínen való egyensúlyozást, a mélységektől való rettegést. Nem jelenti rituálék üres ismétlését, a belső tartalom hiányát. Nem jelent a saját életemen vakvarjú módjára történő átrepülést. Továbbá nem jelent önbecsapást, nem jelent képmutatást.
Jó, de akkor mégis mit?
Kép: TwistedSifter
A válasz annyira szimpla, hogy szinte pironkodom lebillentyűzni. Az önismeret számomra azt jelenti, hogy megismerem azt, akit „én”-ként definiálok. A lélekmunka pedig azt jelenti, hogy a lelkemmel, érzelmeimmel foglalkozom.
Az önismereti terápia számomra nem (feltétlenül) kötődik pszichológushoz, vagy coach-hoz, ám a saját tapasztalatom is azt mutatja, hogy sokszor egy külső segítő nagyon hasznos. Részint a vakfoltjaimra való rámutogatásban, részint abban, hogy biztonságos teret biztosít, divatos kifejezéssel élve „megtart”, amíg a taknyomon csúszkálok át a múlt sebein. A külső segítő „terapeuta” egészséges társadalmakban lehetne testvér, barát, (házas)társ. Mindenki és bárki, aki képes és hajlandó figyelni. Tapasztalat (bár lehet, hogy torz), hogy a pecsétes diploma (főleg, ha fehér köpennyel is társul) többet árt, mint használ.
A segítő feladata az önismereti munkában nem lehet az, hogy a mindentudás elefántcsonttornyából a halandókra köpködje a saját tudatában tutinak gondolt megoldásokat, vagy az elnagyoltan rajzolt élethelyzetekre szabott kliséit. A „terapeuta” nem azt tuszkolja le a társa torkán, ami szerinte üdvösségre vezet. Nem. A varázslat éppen az, hogy abban segítjük a társunkat, hogy rájöjjön, hogy neki mi a jó (itt rögtön két kulcs is van: (1) hogy önmaga jöjjön rá, ne mi adjuk a szájába, ÉS hogy (2) NEKI mi a jó, ami sokszor más, mint amit mi gondolunk, hogy majd neki jó lesz).
Az önismereti úton önmagunkhoz, saját őszinte lényegünkhöz jutunk közelebb. Erre azért van szükség, mert a világot és önmagunkat egyaránt különféle szűrőkön, szemüvegeken keresztül szemléljük. Anyától (a példaadásból, nem pedig a dumálásból) megtanuljuk, milyenek a nők, apától (a példaadásból, stb., lásd előbb) megtanuljuk, milyenek a férfiak. Megtanuljuk ezen kívül az ő koncepcióikat a másik nemről és úgy általában a világról, aztán ezeket zömmel a magunkévá tesszük észrevétlenül, gördülékenyen. Átveszünk így viselkedési és vélekedési mintákat függetlenül attól, hogy ezek a saját életünkhöz, a saját lelki alkatunkhoz passzolnak-e. Nem is gondolkodunk el ezeken a témákon, mert nem arra vagyunk szocializálva.
Nagyon fontos, hogy anyától és apától megtanuljuk még, hogy viselkedni kell (értsd: nem vagyunk jók úgy, ahogy vagyunk, hanem majd akkor leszünk szerethetők, ha máshogy viselkedünk, mint amilyenek vagyunk), magyarul belénk ivódik a képmutatás. Emellett megtanuljuk, mi mindenért kell szégyellni magunkat, és miért nem vagyunk jók (és szerethetők) egyébként úgy, ahogy vagyunk. Persze rögtön kapunk támpontokat (vagyis elvárásokat), hogy ha ezeknek megfelelünk (hello, megfelelési kényszer!), akkor majd szerethetők is leszünk és jók is. És amíg nem kezdünk ezekre odafigyelni (na, EZ már az önismeret része), addig ezek a minták és automatikus működések ellenünk hatnak és rombolnak. Önbecsülést, sikereket, boldogságra (kiegyensúlyozott, méltó párkapcsolatra) való képességtől kezdve bármit, amit el lehet képzelni.
Egy sor belső konfliktusunk van gyermekként, amiket megtanulunk kezelni (értsd: elfojtani, elhazudni), hogy megfeleljünk. Aztán kistányérnyi szemeket tátva csodálkozunk, ha a párkapcsolataink nem működnek. Ismerős? Rengetegszer van, hogy azt a lázadási és ellenkezési adagot, amit a szüleinkkel nem élhettünk meg és ki („Tiszteld apádat és anyádat, […]!”), a párunkkal harcolván gondoljuk (természetesen tudattalanul) megoldani. A rossz hír, hogy ez így nem megy. Ám mi szorgalmasan gyakorlunk: sokszor választunk szüleinkre (legalább energetikailag) hajazó partnert, hogy aztán összecsaphassunk vele a szülő-gyerek harcban szerzett sebeink revansaként. És azt nevezzük felnőtt párkapcsolatnak, amikor ezen a módon csatázik két óvodás.
És ez csak egy példa.
Az önismeret arról szól, hogy ítéletmentes, értő, megtartó figyelemben lubickolva leereszkedünk saját lelkünk, saját múltunk tárnáiba, és felszínre hozzuk a démonainkat. Szisztematikus (akár analitikus) munkával, egyenként. Egyenként a szemükbe nézünk és a nevükön nevezzük őket (mert az ősi legendák szerint amit a nevén nevezel, annak többé nincs hatalma feletted, sőt, neked lesz hatalmad felette). A megértés lúgos fürdőjében feloldjuk a destruktív működéseket, beakadásokat (akár traumákat), és begyógyítjuk a lélek sebeit. Amikor azt írom, hogy begyógyítjuk, azt olyképpen gondolom, ahogyan a gennyes sebekkel tesszük. Az ilyen sérüléseknek a levendulás nyomókötés csak ideig-óráig használ. A levendula azért kell, hogy ne érezzük a rothadás szagát, a kötés azért, hogy ne lássuk a lilás-feketés elszíneződést. De a fájdalom mégis ott van, egy idő után pedig az egész szervezetünk megnyögi az unalmast. A valódi gyógymód ilyen esetekre az, ha felnyitjuk, engedjük kitisztulni (maradéktalanul) és fertőtlenítjük. Na, EZ UTÁN fog majd tudni valóban meggyógyulni. Tudjátok… a lélek sebei ugyanígy működnek.
Fontos még tudni, hogy az elfojtott/lehasított érzelmek energiájára is igaz, hogy nem vész el, csak átalakul. Azok az érzelmeink, amiket önmagunk védelmében a pincébe toltunk, előjönnek szorongás, indokolatlanul erős félelem (pánik), ilyen-olyan kényszerek formájában például. Mert ott vannak. Belül. És dolgoznak. Sokszor olyan szorgalmasan, hogy teljesen le kell szakítanunk magunkat az érzelmeinkről ahhoz, hogy képesek legyünk nem tudomást venni róluk. Ilyenkor áll az be, hogy nem tudom megmondani, boldog vagyok-e. Végül is boldog is lehetnék. Hogy nem tudok örülni a sikernek, hogy nem tudok lenni se szomorú, se vidám. Hogy azon kapom magam, hogy zombiként működöm. Végül pedig fél- (vagy egész) kábulatban eltántorogva a halálos ágyamig azt veszem észre, hogy burában éltem, az életem szereplői között, mégis az életemen (az ÉLETemen) kívül.
Sokszor csak egy komoly trauma, pl. veszteség-élmény indít el bennünket ezen az úton. Sokszor semmi. Az automatizmusok komoly hatalommal bíró működések. Aztán meg a droid-létet elég kényelmetlen bevallani magunknak. A környező világ tálcán kínálja az agylefetyeltető illúziókat. Filmeket, játékokat, virtuális valóságot… bármit, csak ne kelljen egyedül maradni. Bármit inkább, csak ne kelljen lenézni a pincébe.
A másik kedvelt bukta az elszigetelődés, magány illúziója. Amikor azért nem keresünk segítséget, mert azt gondoljuk, hogy csak nekünk van pincénk, csak a mi lelkünkön vannak gennyes sebek, mindenki másé rendben van. És a sok csillogó kirakat világában szégyelljük saját dohos pincénket. Mert elhisszük (emlékeztek? a képmutatás nulladikos tananyag), hogy másnak olyan a pincéje is, mint a kirakata. Hogy csak mi vagyunk defektesek. De mi aztán nagyon. Ezért úgy döntünk, hogy a lomtalanítás helyett veszünk még egy LED-sort a saját kirakatunkba. Ez például egy olyan örvény, amiből viszonylag nehéz kijönni. Nehéz, de nem lehetetlen.
Nem mondom, hogy a pincék démonai nem félelmetesek elsőre. Azt sem mondom, hogy a csajszikkal dumcsizva a plázában könnyen, folyamatosan vigyorogva messzire lehet jutni. De azt mondom, hogy ha elég nagy az elkeseredés (valamiért azt látom, hogy ez az általános drive…) az ember egyszer csak megáll, elejti a kezéből a konfettit, talán meg is térdel, és azt mondja, hogy rendben, itt a vége. És akkor lassan, bátran, elkezd kidobálni az életéből mindent, ami nem valóságos, ami nem az övé. És így, lépésről lépésre, kitartóan, bátran épít magának egy új valóságot, amelyben sokkal inkább önazonos, mint eddigi életében bármikor.
A környezet persze észleli a változást. Az igaz társak örülnek neki, a saját köreikben ragadtak panaszkodnak, mennyire megváltoztunk, nem találják velünk a hangot. Ez azért van, mert a képmutatás nem viseli el az igazságot. És végül megérkeztünk ide is. Nevezetesen: az igazsághoz. Mert kevés spirituális iskola kezdi ezzel (pedig igazából valamennyinek ezzel kellene kezdenie): állítsd meg az életedben a hazugságokat! Önmagadnak is, másoknak is. (A saját tapasztalatom amúgy az, hogy amint az ember felhagy azzal, hogy magának hazudjon, nem fog tudni kifelé sem hazudni. Valamiképpen együtt dolgozik a két irány.)
Ezen az úton találkozunk érzelmekkel. Ezekre talán újként csodálkozunk, pedig csak annyi történik, hogy végre-valahára felvesszük a kapcsolatot saját lelkünkkel. Elkezdünk méltó módon élni, rá tudunk csodálkozni a világra, önmagunkra, a társainkra. Sajátunkká válik valami nagy, stabil béke mélyen bennünk, ami független a körülményektől. A nyugalom, az erő belső forrásból táplálkozik, az ember megtalálja szerelmetes hivatását, játszótársait. Átvitt értelemben és szó szerint is új világ nyílik ezen az úton, tele színekkel, zamatokkal, érzelemmel.
A plusz ajándék az, hogy biztosak lehetünk abban, hogy amire ezen az úton bukkanunk, az tiszta és igaz.
Így pedig megéri. És csak így éri meg.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
