Mostanában a bolygók körében divatba jött a hátráló mozgás. Már persze csak virtuálisan: ugyanis a Naprendszerben senki sem kezd el csak úgy valójában hátrafelé mászkálni a pályáján. Ez az egész retrográd-hajcihő arról szól, hogy a Földről úgy látszik, mintha hátramenetbe kapcsolna egynémely bolygó. Amikor ilyen történik, annak üzenete van a Terrán élő ember számára. Anélkül, hogy fejtegetni kezdenénk az egyes planéták üzenetét, elég, ha felismerjük azt, hogy általánosságban az ismétlődések, a visszatérő helyzetek rejtik most számunkra a fontos leckéket.
Eddig általában el is jutunk, csak aztán ott egy csomó megértett lecke és leszűrt tanulság, az életünkben meg hemzsegnek az élménylárvák, az elhagyott tapasztalatok kiürült csigaházai, a parkolópályán lévő (szintén kiüresedett) kapcsolatok. És ilyenkor jön(ne) képbe a bölcs elengedés művészete. Erre pedig normál rend szerint érkezik az adekvát kérdés: „értem én, de HOGYAN???”.
Bár asztrozófiai értelemben még javában zajlik a nyárutó, hozzánk, a Völgybe megérkezett már az ősz. És ide nem csak beszökött, mint anno Párizsba, hanem rendesen rá is tenyerelt a tájra és ide is hasalt.
A hajnalok már ködöt fújnak, amit a délelőtti napfény ugyan hamar eloszlat, de kár lenne tagadni: a természet elkezdte a visszahúzódást, az elengedést.
Közben bőgnek a szarvasbikák, és ez a követelő, kérlelhetetlenül intenzív hang éjszakáról éjszakára emlékeztet egyrészt a körforgások csodájára, másrészt az elpusztíthatatlan ős(z)erőre.
Miközben a természet befelé kezd fordulni és a fák lassan búcsút vesznek lombkoronájuktól, az erdő zeng az Élettől, az ösztönök vibráló, kényszerítő, ellenállhatatlanul magnetizáló hívásától.
Ez a két irány forr össze most bennem és ébreszt rá: ahhoz, hogy valóban követni tudjuk az Élet hívását, szükséges elengedni minden lehúzó, élettelen ballasztot.
És ismét adódhat a kérdés: „JÓ, DE HOGYAN??”
Évekkel ezelőtt egy asztrozófia táborban szó volt az elengedésről. Valaki megkérdezte Paksi Zolit, hogy hogyan van az elengedés, mire Zoli tett egy lépést előre, magasra emelte a kezében tartott tollat, közölte, hogy „így”, miközben kiejtette a kezéből az íróeszközt a földre.
Mindenki olyan döbbent volt, hogy a műanyag pattogó hangja még sokáig visszhangzott a teremben.
De tényleg? Komoly? Vagy most csinált belőlünk hülyét?
Évekkel később jöttem rá, hogy tényleg, komoly, az elengedés ennyi (is lehet).
Csak hát sokat segít, ha tudatosítjuk a folyamat elemeit.
- Észreveszem, hogy fogom azt a valamit (vagy minősített esetben kapaszkodom bele).
- Feltárom, hogy mi hasznom van abból, hogy fogom.
- Találok helyette valami mást, amit ha megfogok, az már nem lesz hátráltató, destruktív, szégyenletes, stb., hanem valami olyasmi, ami örömet hoz az életembe és amitől kacag a lelkem.
- Kipróbálom ezt az új valamit, és amikor már érzem ennek is a lehetségességét és biztonságát, akkor átfogok erre.
- Elengedem az eredeti valamit. Így egyszerűen, egyetlen felnőtt választással, egyetlen határozott cselekvéssel.
Ez a titkos recept. Persze ennek előfeltétele, hogy tudjam: felnőtt vagyok és hatalmam van a saját életem felett. Erre jó az önismeret.
Egyébként az elengedés valójában jó móka. Csak a mostani spirivilágban hajlamosak vagyunk mindent túldrámázni.
A használati utasítás most is ugyanaz, ami lenni szokott. Ne higgyétek, teszteljétek!
Pálcák a kézben, áldás az úton.
