A polaritás világában olykor van helye a fájdalomnak. A ragyogó Fénynek csak a fekete sötétséghez képest látszik az értéke.
Érzékenyebb időkben a Lélek igazságai a felszínre törnek, és van, hogy keserű ízeket hoznak magukkal. Lehet, hogy egyébként észre sem vennéd, most azonban mérgezett nyilak fúródnak a lelkedbe, s okoznak pokoli kínokat.
A lélekmély óceánja feneketlen, titkokkal és ismeretlen élőlényekkel teli. Bátor szív kell a bemerüléshez. És időről időre fel kell jönni levegőért.
Van, hogy olyasmit találunk, amivel egyedül képtelenek vagyunk szembenézni. Magányt érzünk, kitaszítottságot, keserű elszigetelődést, meg nem értettséget. Áthatolhatatlan kőfalat sírunk magunk köré, bebetonozzuk saját börtönünket, vagy útnak indulunk, megszökni Sorsunk elől. Elfelejtjük, hogy nincs magány, nincs halál a „Minden EGY”-ben.
De ilyenkor is, magányunk süket csendjébe hallgatózva mindig hallatszik a lehelethalk suttogás: „Semmi baj. Minden így van jól. Csak ne téveszd szem elől a célt, csak légy hű az önvalód legmélyén élő Isten-szikrához. Nem baj, ha fáradt vagy. Vigyázok Rád. Add a kezed, vezetlek. Megitatlak, elringatlak. Pihenj kicsit. Minden rendben. Olykor a sárkányok is félnek. Olykor a harcosok is sírnak.”
