Úgy érzem, kell még egy gondolatot írnom a tegnapi keretborulásos mese kiegészítéseképpen.
Amikor változások zajlanak, mindig megy a sakkozás, hogy mi van, ha ez van, mi van, ha az van. Számolgatjuk a megtérülést, a szükséges áldozatokat, a várható nyereséget. A mostani időszaknak ezzel kapcsolatban is van egy fontos tanítása, amit nem árt szem előtt tartani.
Ki hallotta már, hogy „az életben mindig kell kompromisszumokat kötni”, vagy ennek kistesóját: „mindig kell áldozatot hozni”?
Figyelem! Csapda.
Veres Mónika pünkösdi írásában megint megjelent az „áldozat áldássá válik” gondolat, amit – a fentiekkel szinkronban – ma nagyon sok esetben félreértenek. Mert mi az, amit érdemes feláldozni – akár önmagunkból?
Kép: pinterest.com
Újra csak a Bereniké-történetet hívom segítségül. Hogy ne kelljen utánakeresni: Bereniké a legenda szerint királynő, akinek a kerek világon egyedülálló a gyönyörű, arany hajkoronája. Történik pedig, hogy ennek az uralkodóasszonyságnak a férje valahol idegenben harcol hosszú idő óta, és hősnőnk már erőst szeretné őt egy darabban, épségben viszontlátni. Ezért hát úgy határoz, hogy levágja híres ékességét, és felajánlja az isteneknek korrupció gyanánt, az egészséges férjért cserébe. Gondolatát tett követi, és a papok másnap reggel jelentik is, hogy az istenek elfogadták az áldozatot: az oltárról eltűnt a haj, de a csillagos égbolton megjelent csillagképként. Ezt alátámasztandó jön is a hír az őrszemtől, hogy a király hajóját látják közeledni. A boldogság az égig ér, a családi idill habosbabos.
Az általános magyarázat szerint a királynő feláldozta ékességét, legfőbb attribútumát (önnön lényegét) a vágyott cél érdekében, és láss csodát: meg is kapta, amire vágyott.
Pedig túrót.
Mert milyen ige jut eszetekbe először, mit csinál a haj? (Nem, most nem arra gondolok, hogy hullik.) – Nő. A királynőnek pesszimista becslés szerint is rövid két éven belül pontosan ugyanolyan hajkoronája lehetett, mint volt. Esetleg egy kicsit még szebb, erősebb, egészséges végű.
Akkor hát: mit is áldozott fel vágyai elérésének érdekében? Valami olyat, ami pótolhatatlan? Létfontos? Levágatta a jobb kezét könyökből, és azt tette az oltárra? Vagy kivetette a lépét? Esetleg odaadta a szeme világát? Nem, egyiket sem tette. Bereniké ugyanis valószínűleg nem volt ostoba.
Íme az olvasatom erről: az Isten (a Sors, a Létezés, a Teremtő, stb.) soha (értsd: SOHA) nem kér semmi valóban fontosat azért cserébe, hogy egy valódi, forró vágyunkat beteljesítse. A Sors ugyanis nem uzsorás, vagy körmönfont zsaroló. Az általam tapasztalt Isten nem egy frusztrált pöcs, aki abban leli örömét, hogy elvesz (előlegbe) valami fontosat, hogy aztán a veszteség fölött érzett fájdalmunk megmérgezze a beteljesülés örömét. Ennek így semmi értelme.
De ha nincs így, akkor hogy van?
Ha megnézzük a Bereniké-mese allegóriáját, akkor úgy van, hogy (tekintettel arra, hogy a haj egyik megfeleltetésben a szellemiséget jelenti) a királynő feláldozta az eddigi (esetleg régi, esetleg idejétmúlt) szellemi rendszereit azért, hogy az életében új minőség kezdődhessen.
Az élet is állandóan erről szól: minél többet „áldozunk fel” a lehúzó, hátráltató, fényevesztett minőségeinkből, annál nagyobb jutalomfalatokat kapunk a Sorstól. (Egyébként hála Istennek, hogy a Kozmosz nem a poroszos iskolarendszer büntetés- és megalázás-elvű pedagógiájára épült, mert akkor az emberlét tényleg a szippantyús autó analógiája lehetne.)
A Bereniké-történet legalább olyan fajsúlyú történet, mint a Lilith-legenda az Éva-sztorihoz képest. Mert megtanulhatjuk belőle (ha van kedvünk), hogy a Teremtő (a Sors, az Létezés, stb., lásd előbb) SOHA nem kíván semmi igazán értékeset tőlünk azért, ami egyébként is az utunkon van. Csupán a jutalom igézetével édesget bennünket az önként vállalt fejlődés felé.
Ezért hát amikor valakitől azt halljátok, hogy megalkuvás nélkül nincs bárakármi (párkapcsolat, munka, élet, gyermekvállalás – kívánt dolog behelyettesítendő és tetszőlegesen bővítendő), az illetőt öntsétek nyakon bivalyfossal, és kezdjetek rohanni az ellenkező irányba!
Jól van, elismerem, hogy ez talán egy kicsit radikális, és esetleg nem minden helyzetben konstruktív reakció. De azt mindenesetre tartom, hogy amikor azzal szembesültök, hogy fel kell áldozni valami igazán fontosat valami érdekében, vagy hogy megalkudni szükséges, vagy hogy adjátok lejjebb az igényeiteket, vagy hogy kössetek kompromisszumot… talán nem teljesen helytelen elgondolkodni azon, van-e továbbra is helyetek az említett közegben.
Mert a földi élet – bármennyire rémisztő is ezt átgondolni – továbbra sem a kompromisszumokról és megalkuvásról szól, hanem a méltóságról, szeretetről és fizikai szinten megélt örömökről. Ennek a két halmaznak pedig nincs metszete.
No. Hát erre is lehet gondolni például, amikor sopánkodunk a megborulások és talajvesztéses megimbolyodások miatt.
Uff.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
