2015 februárjának végén a Mars és a Vénusz a Kos jelében táncol. A Hadisten ebben a jelben van uralomban, a tradicionális asztrológiai terminológia szerint „erőben”, a Vénusz azonban itt poláris helyzetben vonul; Aphrodité éppen az átellenben lévő Mérleg jelének uralkodója. Elvileg a Kos tüzes jelében „rosszul” kellene magát éreznie a SZER-elem princípiumának, a női energetika első számú megjelenítőjének. Szerencsére azonban Vénusz kiválóan bírja a szenvedélyek lángjait, köszöni szépen.
Az ilyennek meg olyannak bélyegzett elhelyezkedésekről gondolkodván ötlött fel bennem, hogy nem biztos, hogy minden rossz, ami annak látszik, és fordítva. Vagyis: hogy miért értelmezik olyan sokszor (direkt?) félre a férfi-nő társasjáték gyönyörűséges lehetőségeit.
Mielőtt elrebegném, számomra mit jelent a címben jelölt idea, leírom, amit egészen biztosan nem jelent. Nem jelent például meghunyászkodást, sem sunyiságot. Nem jelent játszmázást, és távolról sem jelent alázatnak hazudott vicsorgó gyűlöletet.
Behódolás alatt azt értem, amikor én (a nő) értékeim és felelősségem teljes tudatában rábízom magam a velem aktuálisan táncoló Férfira, és bízom benne. Hagyom, hogy vezessen. Úgy ám! Szimplán ennyi.
Kép: Pinterest (Surrender to Tango)
Kizárólag Rá összpontosítom figyelmem minden sugárnyalábját. A kezét figyelem a hátamon. A csípőjét és a lábát. Összedobbantom a lelkem az övével, hogy vele mozdulhassak. Rá figyelek minden idegszálammal, semmire se másra. Lehunyt szememmel kizárok magamból mindent, ami nem ő. Befelé figyelek. Befelé rá és befelé magamra. Hagyom, hogy vezessen, és elhiszem, hogy minden egyebet képes nélkülem is uralni. Hogy benne maradunk a zenében, hogy nem ütközünk neki másoknak. Bízom abban, hogy fel tudja mérni, milyen figurákat táncolhatunk együtt. Parányi feszültség nélkül engedem át magam neki: a játékosságának, a tapasztalatának, a lelkének. Hajolok, amerre irányít, mert biztosan tudom, hogy nem akar sem megtörni, sem leejteni. Biztos vagyok abban, hogy vigyáz rám. Engedem őt. Magamon, magamban és magamnak. Tisztelem. Ismerem és felismerem a benne élő Isten-tüzet. Behódolok Neki, aki ekkorra már (a közös tánc okán) én is vagyok.
Ennyi az egész. Semmi titok. Picurka trükk van talán: amikor felkérnek, a lelkemre hallgatok. És ha a belső hang azt mondja: „ne menj!”, egész biztosan nem táncolok a puszta időtöltés kedvéért. Még akkor sem, ha esetleg sokáig ülök egyedül. Amikor azonban a szívem mélyéből felhangzik a „vele menj!”, nem nézem, hogy a partner eddig kivel és hogyan lejtett. Mert az én táncosom talán csak velem tudja kihozni magából a maximumot. Talán egyedül engem tud feltáncoltatni a csillagokig. Akkor viszont semmi értelme mással táncolt perceit a mienkhez hasonlítani, nem igaz?
A behódolás gyönyörűsége számomra abban áll, hogy egy értékes, drága kincset nem erőszakkal kell elvenni vagy megszerezni. Kiérdemelni sem szükséges. Ha megvan az összhang, adom magamtól, önként, szívesen. És mivel én adom (és nem elveszik), nem fordulhat elő, hogy áldozattá válok. A felelősség továbbra is nálam.
Ettől persze lehet, hogy mások másként táncolnak. A lényeg a muzsika varázslata.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
