Az önismereti (vagy divatosabb nevén: spirituális) úton könnyű rácsúszni arra, hogy felsőbbrendűnek érezzük magunkat másoknál, akik „nem dolgoznak magukon”.
A nekünk tetsző tanfolyamok látogatásával és előadások meghallgatásával vastagabban rajzoljuk személyiségünk néhány vonalát, másokat azonban az újonnan tanult technikák segítségével ügyesen vakfoltosítunk. Amikor aztán környezetünk lényei (családunk, munkatársaink, utcai járókelők) rávilágítan(án)ak ezekre a vakfoltokra, beindul a gőgrobbanás láncreakciója és azonnal igyekszünk kikérni magunknak a teljesen tudatosságmentes és nárcisztikus beszólásokat.
De mi van, ha mi ülünk fordítva a lovon? Mi van, ha nem feltélenül mindenki másnak mentek el otthonról?
Sokszor akarjuk megmondani, pontosan hogyan akarjuk, hogy segítsenek nekünk, pontosan hogyan kellene élni másoknak, és még sok egyéb érdekességgel szórakoztatjuk magunkat és környezetünket, közben megfeledkezünk az alapvető egyensúlyról, ami például az energiaáramlásokat érinti.
Hogy ha valakinek túl sokat adok (vagy akarok adni), de a másik nem kész (vagy nem képes) befogadni, akkor elbillen a mérleg, és a kapcsolat talán végérvényesen elromlik.
A következő PMBK-szeánszon arról beszélünk, hogyan ismerhetők fel ezek a dinamikák és hogy mit tehetünk, hogy megőrizzük a józan paraszti eszünket ebben az átspiritualizált világban.
