Néha úgy érezzük: lehúzó, súlyos gondolataink magukkal rántanak bennünket. Nem értjük, miért éppen velünk történik mindez, miért a furcsa, peches véletlenek sorozata. A gonosz külvilág védtelen áldozatának érezzük magunkat, aki csak sodródik saját sorsában.
Aztán fordulhat úgy, hogy nem vádoljuk már a külvilágot, elkezdünk befelé figyelni. Akkor megértjük saját mélységeink és magasságaink üzenetét, és történhet úgy is, hogy legnyomasztóbb rémálmunk avat be minket egy magasabb tudatszintre.
Mert a Teremtő humora utánozhatatlan.
Ideje van a titkok kutatásának, ideje van a misztikának, ideje van, hogy elgondolkozzunk létünk titkain és mélységein.
Jó az, ha képesek vagyunk önszántunkból fontos dolgokon elmélkedni. A Létezés is örül, hogy nem kell jégcsákánnyal a fejünkbe vernie a tananyagot, hanem magunktól jelentkezünk a tudásért. És milyen fura a Sors: aki tanulni akar, azt szívesen tanítják.
A tananyagot megtanuljuk… vagy így, vagy úgy. A Teremtőnek mindegy, hogy aktívan keressük a válaszokat és szorosan tartjuk a gyeplőt, vagy össze-vissza horzsoljuk magunkat sodródás közben. Neki mindegy, hogy egyetlen, vagy ezer élet kell hozzá. Ő már tudja, hogy itt nincs felmentés, nem ér semmit az orvosi igazolás. Ha belátnánk mi is, talán könnyebben menne az elfogadás, talán nem félnénk többé az iskolát, hanem vágynánk. Tudjátok: nem túlélni jöttünk a Földre. A kockásplédes romantika önámítás.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
