Kép: art-market.kiev.ua (Leonid Afremov)
A Szűz csillagkép „Angyal” részénél járó Vénusz átlépett a Skorpió jelébe, közben – a Földről nézve – pontosan szemben található a szabadságot és tisztaságot (különlegességet, zsenialitást) jelölő Uránusszal. És persze ott van még a Mars is, aki a Vízöntő jele felé slattyogtában mindkettejüktől teremtő, anyagba valósító inspirációt kap.
Jelen időszak teremtő fényháromszöge a megtisztított, fényen átszűrt minőségek anyagba hozásáról szól. A Vénusz-Uránusz szembenállás egyik lehetséges olvasata a bennünk (mindenkiben) élő érzéki, szerelemre termett asszony felszabadítása, illetve a művészeteknek az a sajátossága, hogy képesek szellemünket kereteken túlra repíteni. A láthatatlan világokhoz is a vénuszi aspektusainkon keresztül vezet az út mostanság. Ezek pedig a finom nőiesség, a művészetek, a szerelem, érzéki (földi) örömök élvezete és a szépség úgy általában.
Ha profanizálni akarnék, írhatnám, hogy az angyalok suttogását a földi örömök élvezetének pillanataiban hallhatjuk tisztábban. Vagyis ez nem is profanizálás, éppen hogy szentségesítés.
A Vénusz-Uránusz tengely (az édes örömök felszabadításának, a test tisztaságának, a szerelem tisztaságának) megélése másik vonatkozásban jelenthet kilépési lehetőséget az eredendő bűn idiotizmusából. A „túl szép, hogy igaz legyen” ideáját felválthatja az „olyan szép, hogy csak igaz lehet” szemléletmódja.
A testünk érzékelésének, vágyainak és szükségleteinek figyelembe vétele rengeteg pangó, lefojtott energiát szabadít fel, amelyeket aztán saját életünk, fejlődésünk szolgálatába állíthatunk. Vénusz-Uránuszkor érdemes figyelemmel lenni az önbántalmazás azon formáira, amelyek kifejezetten saját testünkön tárgyiasulnak. A középkor flagellánsai tollpihével maszturbáló örömlányok ahhoz képest, ahogyan manapság ostorozzuk olykor saját testünket szavakkal, szégyennel, elrejtéssel, vádaskodással, akár fizikai kínzással is.
Zárójelben jegyzem meg, hogy aki szokott azon panaszkodni, hogy a környezete (tehát tiszta tükrei) nem fogadja el úgy, ahogy van, ugyan legyen kedves megvizsgálni, hogyan viszonyul ő a testéhez. Ahhoz a testhez, amely test a maga végtelen bölcsességében a lehető legtöbbet hozza ki a betáplált inputokból (legyenek azok bár érzelmi, fizikai vagy szellemi inputok). A kövérség sosem azért alakul ki, mert a szellem kicsattan az egészségtől, az aura harmóniában tocsog és emberi kapcsolataink egytől egyig az isteni szemléletmódot tükrözik vissza.
Azért vagyunk kövérek, mert nem adjuk meg a testünknek, ami jár neki, nem mozgatjuk, nem szeretgetjük, ipari hulladékot eszünk, amit aztán csapvízben oldott cukrozott ballasztanyagokkal öblítünk le, és zsírból építünk börtönt magunknak, amely megvéd bennünket és távolt tartja az intimitást, a szeretetet, a vágyat, az érdeklődést. És így fenntarthatjuk saját köreinket, melyek önsajnálatból, áldozatszerepekből és meg nem értettségből faragnak alibiket arra vonatkozóan, miért NE induljunk el álmaink után.
Vagy – és ez is gyakori alternatíva – az ideális(nak gondolt) alakot drasztikus hashajtás, kényszeres önhányatás útján érjük el, ezen a fura módon bántva, sanyargatva azt a testet, aki valóban a lelkünk temploma, és aki éppen úgy néz ki, ahogyan – a bevitt ingerek és információk alapján – kinéznie kell.
Amikor tehát a fizikai sík felszabadításáról, az érzéki örömökkel kapcsolatos frusztrációk és bűntudat elengedéséről beszélek, azt le lehet bontani a gyakorlati szint ezen parányi alkotóelemeire, és innen kezdeni az újjáépítést. (Nekem tök szuper, ha valaki gömbölyű, vagy pálcika, vagy átlagos, mert mindenki úgy szép, ahogy van. Itt a személy szubjektív valósága az érdekes, az ő saját viszonya önnön testéhez, mely viszony a lélek mélységeiről fecseg öntudatlanul).
Amikor arról beszélünk, hogy bánjunk jól a testünkkel, az nem csak arra vonatkozik, hogy vásároljunk banános testradírt és vigyük el magunkat havonta legalább egyszer masszőrhöz. Hanem arra is (sőt, főleg arra), hogy tisztázzuk belső dialógunkat a testünkkel. Hogyan bántjuk gondolatokkal, verbálisan (hogyan fejezzük ki elégedetlenségünket miatta, hogyan adunk hangot annak, hogy mit szégyellünk benne/rajta), hogyan nem tud soha elég jó lenni, aztán fordítsuk meg ezeket a mondatokat és vegyük észre, hogy saját belső önvalónk elutasítottsága, meg nem értettsége, magárahagyottsága játszódik újra ebben a belső, egyszereplős drámában.
És ez a dolog a testünkhöz való viszonyunkkal a Vénusz-Uránusz kapcsolatnak csupán egyetlen lehetséges aspektusa, amiről tudnék egy hétig beszélni.
És most érdemes talán eljátszani a gondolattal, hogy ha a testünkkel kapcsolatos gondolataink kócait kifésüljük szépen, akkor (pusztán ennek az egy változónak a módosításával) mekkora erő szabadul fel a lelkünkben. Arról az erőről beszélek, ami eddig bűntudatra, szégyenre, megfelelési kényszerre, sanyargásra, pusztító önfegyelemre, önhazugságokra vesződött kárba.
Aztán tárjuk ki a szárnyainkat, és irány a végtelen, kristálykék égbolt.
Ha lenne ajándékba egy Kozmosznyi erőtök, mire használnátok?
Hm?
Pálcák a kézben, áldás az úton.
