A Nap és a Szaturnusz szembenállása ezekben a napokban ismét aktuálissá teszi, hogy korlátainkon, határainkon merengjünk.
Kép: pinterest.com
Az egyik lényeges kérdés, amikor korláto(záso)król beszélünk, hogy ki tette őket oda. Saját életemben is katartikus felismerés volt (és ahogy látom, a törpiekében is az szokott lenni), hogy a korlátokat, gátakat egyedül mi magunk tesszük életünkbe és magunk köré, soha senki se más. A felszabadító érzés ezen az úton vár: hiszen ha én építettem egy falat (légyen az bármilyen magas, bármilyen stabil), hatalmamban áll elbontani is. Nem kötelező másra várni. Nem kötelező az elhullatott hajszálainkkal mérni az időt, amíg a megmentőre várunk. Mert a Megmentő is ugyanaz, mint a Foglár. (Lásd még: üdvözlet a tudathasadás előszobájában!)
A korlát némelykor elsősorban nem is akadályként jelenik meg. Hanem biztonságként, kapaszkodóként. És ez így nagyon rendben van. Azonban ilyenkor is hasznos egy könnyű túra erejéig látogatást tenni a kerítésnél, hiszen azt tudnom kell, mekkora az a terület, ahol biztonságosan mozgok. Mi az, ami elbizonytalanít? Milyen távolságon, vagy milyen sebesség mellett kezdek szorongani? Tudjátok… ha nekem van egy tempóm, ami biztonságos, és én ezt tudom magamról, akkor azt is tudom, hogy azzal a tempóval a világ végére és tovább is elmegyek nyugodtan, magabiztosan. De ha például nem tudnám, és a környezeti elvárásoknak megfelelve száguldozni akarnék, talán nem is tudnám, miért van a lelkemben szorongás és félelem, pedig csupán azért, mert nem vagyok tisztában a határaimmal, amiken belül magabiztosan mozgok.
Aztán az megint egy más kérdés, hogy ezeket a határokat saját tempóban és kis lépésenként, de nagyon megéri tágítani, újra és újra kifelé tolni egy kicsit. Az ember érzi (ebben is a Szaturnusz segít), hogy mikor van ideje meglépni bizonyos lépéseket. És amikor odafigyelünk ezekre a kis jelekre, akkor érezhetjük, hogy szelíden, könnyedén visz az áramlat, és minden magától, erőfeszítés nélkül sikerül.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
