Mesélek Nektek egy napról, tíz és fél óráról. Meseszirmokat dobok a szélbe, Rajtatok múlik, melyikért nyújtjátok ki a kezeteket.
II. szirom
A rendezvény szűken vett kettő és fél nap, plusz az építés előtt, a lebontás utána. Nem vagyok a szervezők között, csak arról mesélhetek, amivel egyszerű látogatóként találkoztam.
Előzőleg tájékozódtunk az interneten „hol”, „mennyiért”, „mit” kérdéskörben. Sokallom a parkolás árát. Egészen addig, míg meg nem érkezünk, és amíg meg nem látom, hányan dolgoznak a parkolási rend érdekében éjjel-nappal, embertelen hőségben és/vagy tejfölsűrű porfelhőben. Nincs idő keresgélni, elbizonytalanodni, mert minden fűcsomónál segítő áll, aki mutatja az irányt, a helyet, és még kedves mosolya is marad, amivel szép, jó napot kíván nekünk. Majd fordul a következő autóhoz, nyeli az újabb adag szürke port. Van kikészítve szódavíz egy kocsikerék árnyékában, de nincs ideje inni. Sokan jönnek, nem váratja a sorban érkező autósokat. Majd iszik később.
A közúton rendőr segíti a gördülékeny áthaladást. Neki is meleg van, őt is csapja a por. Mégis, amikor kirepül az ablakunkon egy „köszönöm szépen”, mosolyt kapunk, ráadásnak kellemes időtöltést, hazafelé pedig jó utat kíván. Lám-lám, talán mégis van abban igazság, hogy a rendőr is ugyanolyan ember, mint én?
