Sokszor említettük már, hogy a Föld női közeg, ahogy a Tejút Galaxis is általában véve az. Volt arról is szó, hogy a női testben élő lelkek mennyire könnyen, magától értetődő módon tud(ná)nak energiát (erőt) felvenni Földanyától. Más kérdés, miért teszik ezt mégis oly kevesen, miért választjuk inkább a kényelmesebb, de hosszútávon kizárólag veszteseket eredményező egymástól szipkázást.
Gyakorlati képzéseinket főleg hölgyeknek tartjuk, mivel úgy véljük, hogy ha a feminin energia változik, ez a változás automatikusan hozza magával a maszkulin erő változását is. Ezért van, hogy az alant részletezett tevékenység hölgyeknek úgyszólván kötelező, de férfiak is nyugodtan kipróbálhatják, piros pontért.
Kép: alphacoders.com
A Földön élő Isten-gyermek gyakran felejti el, hogy az élet gyönyörű; hogy játszani, örülni, kacagni jöttünk fizikai testbe. Hogy az anyag világa nem siralomvölgy mindaddig, amíg úgy nem döntünk, hogy ilyenként kívánjuk megélni.
Még ott is, ahol tudatos szándék, erős elhatározás él a sorsjobbításra, közbejönnek a „körülmények” és a „külső” lehúzó erők, amik mind távolabb lökdösnek a kitűzött céltól.
Ilyenkor felesleges harcolni, vagy belevonódni a játszmákba. Okosabb hátralépni, és tojni az egészre.
Komolyan gondolom.
Vegyünk naponta tíz percet, ami csak a mienk. Aki ezernégyszáznegyven percből nem tud önmagára szánni tíz-tizenöt percet, az jöjjön vissza később, mert most még mindenféle ezotériával kár foglalkoznia.
Tehát induljunk onnan, hogy van naponta tíz percünk.
Fogjuk ezt a rövidke időt, és szenteljük magunknak. Szenteljük a gyönyörűségnek, az örömnek, az Életnek! Legyen naponta tíz percünk, amikor szigorúan tilos bármi hasznos, előrevivő dolgot csinálni. Amikor szigorúan tilos fejlődni, tanulni. Erre a tíz percre tilos a társadalom hasznos tagjaként üzemelni.
„Szent hiábavalóságok ideje” névre hallgat ez a valóban szent idő. Azért, mert minden szentség, ami arra emlékeztet bennünket, honnan jöttünk és miért vagyunk itt. És azért hiábavalóság, mert ezek a percek nem szólnak semmi másról, mint arról, hogy az Isten-szikra játszik, gyönyörködteti magát, élvezi a létezését ebben a csodálatos fizikai valóságban.
A lényeg most sem a „mit”, hanem a „hogyan”. Teszem azt lehet tíz percig bámulni az ablakon kifelé és hallgatni az esőt. De nem azon gondolkodni, hogy holnap hogyan viszem a gyerekeket egyszerre zongorára és lovagolni, és hogy megint szimultán kellene három helyen legyek, mert akkor az ördög s.ggébe lehet dugni az egész szertartást, amely kb. annyit is fog érni, mint az ott fellelhető többi holmi.
Ez a tíz perc csak arról szóljon, ami gyönyört hoz az életbe. Lehet ez a bal könyökhajlat érzékeny bőrének cirógattatása egy tollpihe által. Vagy három szem eper. Vagy habos kakaó (ami nem éhséget olt, hanem kifejezetten élvezeti céllal fogyasztódik). Lehet hintázni, vagy lovak illatos sörényébe bújni, orrunkat-szemünket belefúrni a langyos, táltosszagú sötétségbe. Lehet zenét hallgatni, szappanbuborékot fújni, énekelni, táncolni… bármit lehet csinálni. Az egyetlen szabály, hogy a racionális elme számára a tevékenységnek ne legyen az égvilágon semmi haszna, se értelme.
Ezt takarja a „hiábavalóság” fogalma.
Naponta fertályórát emlékeztessük magunkat, kik is vagyunk valójában. Naponta erre a rövidke időre váljunk újra eggyé azzal a szándékkal, azzal az érzéssel, amiért fizikai testet öltöttünk.
Aztán figyeljük meg, milyen változások köszöntenek életünkbe. Mert aki szorgalmasan gyakorol, nem tudja nem észrevenni a változásokat.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
