Az indulásoknak van egy kellemes (?), kapcsolati vonatkozása is. Cselekvő énünk hét eleje óta a bátorság, lendület, erő inspirációját kapja az új kezdetek tekintetében. Ez sok mindent jelenthet: például, hogy valaki most végre összegyűjtheti a bátorságát ahhoz, hogy elkérje a régen áhított telefonszámot. Vagy hogy most nem csak beszélni, hanem tenni is hajlandók vagyunk azért, hogy a kapcsolataink harmonikusabbak legyenek.
Kép: hdwpapers.com
Ugyanennek a fénykapcsolatnak másik megjelenési területe, hogy úgy érezzük: küzdenünk kell. Lehet itt szó belső küzdelmekről (ez párkapcsolati vonatkozásban megint csak nagyon gyakori: amikor győzködjük magunkat, hogy nem is olyan szoros az a kalitka, nem is olyan rövid az a lánc, illetve a másikkal sem lenne jobb az élet). Nem azt mondom, hogy a belső küzdelmeknek nincs helyük, csupán azt, hogy azokat okosabb lehúzó erőink ellen vívni, mint valódi vágyaink ellen. De mindenki maga dönt, természetesen.
És képzeljétek: van olyan is, hogy belső küzdelmeinket kivetítjük a környezetünkre, és az élő fába is belekötünk. Provokáljuk a másikat, csak hogy egy rossz mondat miatt kitörjön a vulkán.
Amikor azt vesszük észre, hogy mindenkinek velünk van baja („ma mindenki megtalál engem, basszus, de komolyan már, ilyen nincs!”), akkor húzzunk futócipőt, vagy váltsunk két kerékre és fussuk/tekerjük ki magunkból a forró lávát! Az izmok elfáradásával a gondolatok is rendeződnek, és rájövünk, hogy rossz irányba harcolunk.
Sportolással is helyre lehet állítani a harmóniát, sőt, meg lehet előzni a kínos helyzeteket. Persze csak ha akarjuk. Hiszen a kibékülésnek is vannak kellemes aspektusai.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
